A költözés
Igen, ez se ma leghosszabb részem ,de folyamatosan hosszabbak lesznek, és bocsánat a késésért, nem volt jó a gépem. :S Remélem tetszeni fog ez a rész is. A facebook csoport továbbra is ÉL! :)
-
Vigyél
ki innen!
-
Tessék?
– hangja meglepett volt, nem számított erre a kérésre.
-
Vigyél
ki innen! Nem akarok itt lenni! Undorodom ettől.. – mutattam itt rá, a kezemből
kilógó infúzióra. – És.. ettől az egésztől.. Nem akarom, hogy bármi is
emlékeztessen erre az egészre.. Ami történt.. El akarom felejteni, eltemetni,
beseperni a szőnyeg alá! Senki nem tudhatja meg!
-
De
nem titkolhatod életed végéig. Oké megértem, hogy nem akarod, hogy más is
megtudja, de szőnyeg alá sem seperhetjük. Fel kell jelentenünk! Nem maradhat
szabadlábon az-az állat!
-
Nem!
Nem fogom feljelenten! Csak.. Tűnjünk el! Menjünk el innen! Nem megyek abba a
lakásba vissza egy percre sem! Amint kiengedtek, menjünk! – elgondolkodtam egy
pillanatra, akarom én ezt? Még szép, hogy akarom! – Menjünk el Londonba! Veled megyek,
fogjuk a pénzünket, a cuccunkat és menjünk Londonba, vagy akárhova, de itt nem
maradok! Kérlek! – ha maradnom kellene, belepusztulnék. Ezek után nem tudnék a
szemébe nézni, és apának se hívni. Ha nem történik meg mindez, mit sem
változtatott volna az, hogy nem az apám. De most már, nem tudnék egy légkörben
lenni vele.
-
Biztos
vagy te ebben? Ez egy nagy döntés és nem.. – folytatta volna, ha nem vágok a
szavába, de nem hagyom, hogy eltántorítson! Most nem!
-
Tori!
Eldöntöttem! Veled vagy nélküled! De jobban szeretnék veled menni, de ha te
meggondoltad magad, akkor megyek egyedül is. - hangom magabiztos volt, az enyhe
rekedség ellenére is. Biztosra vettem,
hogy nem fogok itt maradni tovább egy percet sem. Ha kell, egyedül megyek, de
mindenáron el fogok menni.
-
Rendben,
de akkor is haza kell jönnöd, összepakolni.
-
Nem,
kérlek, pakold össze az összes holmim és hozd be.
-
Rendben.
Tori így is tett. Összeszedte a
dolgaimat egy nagy bőröndbe, laptop, ruha, mindent és behozta. Mindennap itt
volt, amíg bent tartottak. Közben
beszéltünk az egyik ismerősünkkel Michaellel, aki pár éve ment ki Londonba és
egész jól alakult a sorsa, most vett egy nagyobb házat, és a régebbit kiadja
nekünk, amit később meg is veszünk teljesen, tehát a lakás el volt intézve. Michael
az egyik volt udvarlóm. Másfélhét után végre kiengedtek és egyenesen a
vasútállomásra mentünk, el sem köszöntünk anyáéktól. Megvettük a jegyet, és
felszálltunk a legelső Londonba menő járatra. Nem emlékszem túl sok mindenre a
vonatozásból, mivel végig aludtam az utat. Tori sem szólt hozzám, én se hozzá,
de tudtuk mire gondol a másik szavak nélkül is. Új élet. Tori felkeltett
gyengéden a végállomáson én leszálltunk, majd belevetettük magunkat a városba.
Mélyet lélegeztem. Beszívtam a londoni levegőt, a szabadságunk illatát. Nem
voltam elég erős, hogy otthon maradjak, ahogy Tori sem. London.. A szabadság,
egy másfajta, egy jobb, félelem nélküli élet. Megszorítottam Tori kezét, hogy
tudjam, nem e álmodunk csak. Itt álltunk Londonban, és nem érdekelt minket
semmi. Néztük a munkába siető embertömeget, az autóforgatagot, a pillanatnyi
dugót, ahogy a boltosok szünetet tartva kijönnek és elszívnak egy-egy szál
cigarettát. Mindez jelentette nekünk mostantól a világot, az életet.
Álmodozásunkból a telefonom csengőhangja rántott ki, aminek a kijelzőjén
Michael neve villogott. Elhúztam a kis nyilat a zöld telefonra, és a fülemhez
tartottam.
-
Ashley
Bowman. – A hangom furcsamód csilingelt, kiütött rajta az öröm.
-
Ash,
Michael vagyok, hol vagytok? – az ő hangja is feltűnően vidám volt.
-
Itt
vagyunk.. –körbenéztem és leesett, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, idő
közben nagyon bemerészkedtünk a városba – Valahol. Mondd el a címet és fogunk
egy taxit. – elmondta a címet, amit szorgosan papírra írtam, az én
macskakaparásommal, majd bontottuk a vonalat, közben nagyon könnyen-aha,
persze, fél órába telt- fogtunk egy taxit, nehezen begyömöszöltük a
bőröndjeinket a csomagtartóba, majd odaadtam a taxisnak a címet. Az út maga
háromnegyed órás volt, közben végig az ablakon keresztül már-már faltuk a
szemünkkel a mellettünk elsuhanó tájat, mikor egyszer csak elkezdett mesélni a
sofőr, hogy mi mikor épült, miért, mi a neve. ÉS ha eddig el voltunk
varázsolva, akkor nem tudom milyen szóval is, illessem azt az állapotot, amibe
akkor kerülünk mikor kitett minket a megadott címnél. Egyszerű volt, mégis
nagyszerű! A falak kívülről fehérek voltak, és volt mellé még egy aranyos kis
kert és udvar is, ami London belvárosában ritka, de ahogy körül néztem, láttam,
hogy több ilyen ház is van ebben az utcában. Imádtuk már most. Kifizettük
gyorsan a taxist, aki egy köhintéssel hívta fel magára a figyelmünket, majd
elkezdtük berángatni a bőröndünket és megálltunk a bejárati ajtó előtt, és
egymásra néztünk. Elővettem a kulcsot behelyezte eredeti helyébe, elfordítottam
a zárban ami „nagy” hangot hallatott, majd kinyílt az ajtó. Szemünk elé tárult
egy bebútorozott, kifestett nem olyan régen renovált lakás. Gyönyörű volt.
Halványsárga falak, fekete és bézs színű bútorok. Nem volt túl csicsázva, de
így volt tökéletes. Ismét mély levegőt vettünk, belélegeztük az új lakás
illatát. Isteni volt. A táskát az ajtóba hagyva felfedezőútra indultunk a
lakásban. Felmentünk az egyik szobába, és mint két idióta leültünk a földre a
fallal szemben és csak bámultuk a falat.
De nekünk ez tökéletes volt.
