Csak egy kérés
Sziasztok. Ez a rész ismételten nem valami hosszú, de mostantól egyre hosszabb részeket igyekszem írni. :) Remélem tetszeni fog, semmi izgalmas nincs benne, de azért várom a vissza jelzéseket ! :))
Kórház
szag.. Álmodom, vagy meghaltam? A szememet nem tudom kinyitni, és valami nagyon
szúrja a kezemet.. Deréktól lefelé mindenem sajog.. Megerőltettem magam, hogy
kinyissam a szememet, de nem megy.. Valaki fogja a kezem.. Ha szólok neki,
akkor talán behomályosít egy kicsit..
-
A fény.. – hangom halk volt, és erőtlen, de a valaki, aki
a kezemet fogta, meghallotta.
-
Tessék? – mintha öröm lenne a hangjában, öröm, hogy újra
hallhassa az én hangomat, ha jól hallottam felugrott korábbi ülőhelyéről, és
megszorította a kezem. – Mondd még egyszer!
-
A fény.. erős.. – Ahogy beszéltem, sajgott az arcom,
mintha tűvel szurkálnák. De elengedte a kezemet, és behomályosított, mire
nekifutottam még egyszer, annak hogy kinyissam a szememet, most több sikerrel,
mint ezelőtt. Fehér falak vesznek körbe, és egy infúzió van a kezembe vezetve,
ez szúrt annyira. Kezemen csúnya kék-zöld foltok éktelenkednek. Míg én magamat
vizsgálgatom, az a valaki csak csendben figyel. Mint kiderült az a valaki Tori
volt. Nem emlékeztem semmire. Hogy miért
vagyok itt, vagy hogy mi történt.. Semmire.. Fel akartam emelni a kezem, hogy
kicsit kinyújtóztassam, de mint rájöttem, ez sem megy.. A vállam nagyon fájt..
-
Hogy érzed magad? Minden rendben? Szólnom kell egy
orvosnak! – ezzel el is tűnt a szobából.. Mi történt? És miért vagyok itt? Mi
történt, amiért itt kötöttem ki? Balesett szenvedtem volna? Nem.. Akkor több
kötés lenne rajtam.. Nem értem.. Muszáj megkérdeznem Torit, vagy az orvost.. És
szükségem van valami gyógyszerre.. Szétmegy a fejem, és minden egyéb végtagom
is..
-
Miss Bowman. Hogy érzi magát? Fáj valamilye?
-
Én.. Mindenem.. – hangom most se nagyon volt, rekedtessé
vált valami hatására a hangom.. – Én.. Miért vagyok itt? – muszáj tudnom..
-
Nem emlékszik rá, Miss Bowman? Mire emlékszik?
-
Nem emlékszem.. Arra.. Londonba akart menni Tori, és
mondtam, hogy nem. Aztán semmi.
-
Miss Bowman. Ön erőszak áldozatává esett.
-
Erőszak.. Nem.. Hisz otthon voltam.. Nem lehetséges.. –
És akkor beugrott.. De lehetséges, és meg is történt.. Minden beugrott..
Megtette.. Azért van a kezemen a kék-zöld folt.. Azért fáj deréktól lefelé
mindenem.. Azért sajog az arcom.. Azért
vagyok itt..
-
Ash.. Én annyira sajnálom.. – Nem figyeltem rá.. Nem
akarok itt lenni, a saját apám..
Hányingerem van..
-
El akarok menni.. – nem néztem rá se az orvosra, se
Torira, csak ki az ablakon bámultam, és könnyeket hullattam.
-
Sajnálom, de még nem lehet. Két napig feküdt
eszméletlenül, még előttünk áll egy csomó vizsgálat, és nem hiszem, hogy fel
tudna állni, azok után amit.. amit magával műveltek..
-
Kérem.. Mikor mehetek ki? És mikor kapok valami
fájdalomcsillapítót? – az eddig érzett fájdalmak kétszeresét éreztem most. Az
orvos kiszólt és egy nővér szaladt be fájdalomcsillapítóval, amit infúzión
keresztül kaptam meg. Estig bent maradt Tori és próbálta elterelni a
figyelmemet, nem akartam, hogy hazamenjen..
-
Tori.. –hangom
kétségbe esett volt, és meggyötört..
-
Igen?
-
Vigyél ki innen!
