14. Fejezet

Váratlan hívás

Harry szemszöge:

Amikor tegnap meghallottam, hogy valaki kopogtatni.. kopogtatni..?! Dübörögni kezd az ajtómon, úgy voltam vele, hogy majd megunja előbb vagy utóbb, én biztos, hogy nem fogom beengedni, de mikor, csak nem akarta feladni és kinyitottam az ajtót, nem tudom, hogy mi is volt a meglepőbb. Az hogy Ő állt ott, vagy az, hogy betörte az orrom. De azt hiszem, inkább az, hogy Ő állt ott.  Amikor elmentem, hogy elállítsam a vérzést, egyáltalán nem számítottam rá, hogy követni fog, de azért reméltem, hogy megtudom, miért is látogatott meg. És hát végül is meg is tudtam. Az a csók.. hmm.. Még ha csak rá gondolok, ahogy ott ült a pulton, a lábai a csípőmön, a szája a számon.. még most is megmozdul a takaró alatt valami. Nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz még rá alkalmam, hogy együtt aludjak vele. De tessék, most itt vagyunk, itt szuszog mellettem ez az angyal, akit meg sem érdemelnék, aki a pletykák ellenére – aminek talán több mint a fele igaz is volt – is itt van most mellettem, és békésen alszik.

-         Harry?! – tapogatózni kezdett maga mellett és ijedten ült fel mikor nem talált senkit ott. Laposakat pislogott, és kis mosoly húzódott az ajkaira, mikor meglátta, hogy már a másik oldalon ülök, mellette.

-         Itt vagyok, psszt – gyorsan adtam egy csókot szájaira, hogy azt az enyhe kis ijedséget is eltüntessem a szemeiből, ami még maradt.

-         Azt hittem, hogy itt hagytál – lesütötte szemeit a paplanra, amivel időközben betakartam.

-         Sose tennék ilyet. Veled nem.

-         Hány óra van? – elővettem a telefonomat, és lecsekkoltam gyorsan.

-         Pár perccel múlt el 7 óra. Korán bealudtunk Kicsim. – az igazság az, hogy Ő elaludt, én meg néztem őt egész éjszaka, pár órát aludtam, azt is csak épp úgy, hogy felkeltem mindig, hogy megnézzem, itt van-e még. Minden mozzanatára felébredtem, pedig mindig csak hozzám fészkelte be magát.

-         Van valami terved estére? – kitaláltam valamit. Valami romantikust, egy első randit.

-         Öhm, nincs. Semmi. Miért? – felült az ágyban, és kicsit próbálta rendbe hozni a kezével a z összeborzolódott haját, bár szerintem így is nagyon édesen festett.

-         Hát.. Akkor most már van. Készülj el 9-re. Érted megyek. Nem kell túlzottan elegánst felvenni, elég, ha kényelmes, és meleg lesz – gyorsan megpusziltam a homlokát, hogy eloszlassam a ráncokat, majd lementem a konyhába.

Ashley szemszöge:

Legyek kész kilencre? És ha nincs kedvem menni?! Jó, persze, hogy van kedvem vele tölteni az estét, de akkor se parancsolgathat így nekem.. Ezt meg is fogom neki mondani! Majd miután lezuhanyoztam.. Gyorsan kikászálódtam az ágyból, és megindultam a szemben lévő ajtó felé, remélve, hogy a sejtésem jó, és az a fürdőszoba lesz. És tényleg az volt. A biztonság kedvéért kulcsra zártam az ajtót, hogy még véletlenül se nyithasson rám Hazza. Lassan – és nehezen – levettem a nadrágomat, majd a felsőmet is, és nagy üggyel-bajjal lezuhanyoztam. Magamra tekertem egy törölközőt és pont, mikor a hajamat törölgettem, kopogást hallottam. Majd még egyet, és még egyet. De nem az ajtó felől. Sokkal inkább az.. Az ablak felől.. Odanéztem és megláttam egy fickót állni az ablakban kamerával a kezében, ami rögtön kattant is, mikor oda fordultam. Egy hatalmas sikoly hagyta el a számat, ami talán félig az ijedtségnek, félig meg a magánszféra megsértésének tudható be. Harry rögtön szaladt, de nem tudott be jönni, így dübörgött az ajtón:

-         Ash! Ashley, minden rendben?! Mi az?! Engedj be! – gyorsan kinyitottam az ajtót, és „kiszaladtam” rajta, törölközőstül, egyenesen a karjaiba.

-         Harry.. Egy rohadt lesifotós van az ablakban! A fürdőszoba ablakodban egy kibaszott fotós van! – Harry sóhajtott egyet majd eltolt és elővette a telefonját.

-         Halló?! Paul, én vagyok az.. kéne egy kis szívesség – majd ki ment a szobából. Igen, azt mondtam neki, hogy elviselem őket, de nem úgy gondoltam, hogy zuhanyzás közben.. Gyorsan Kihoztam a ruháimat, majd behúztam a szobában a sötétellőt, és magamra kapkodtam a ruháimat, a hajamat meg felfogtam egy kissé borzos kontyba. Amikor Harry visszajött, épp azon gondolkodtam, hogy hol van a mankóm, így nem is hallottam igazán, csak éreztem, hogy átöleli a derekamat, és a nyakamba fúrja a fejét.

-         Sajnálom. Sehol nem fog megjelenni a kép remélhetőleg. És többet nem fordul elő, hogy így megzavarjanak.. Kivéve..

-         Kivéve? – kissé megijedtem, hogy van valami, valami olyan dolog, ami megengedi ezt az egészet nekik.

-         Kivéve, ha én leszek az a valaki, aki megzavar.

-         Óó, te hülye.. – hátrafordultam, és meg akartam ütni a mellkasát, de számított rá és elkapta a kezemet, így húzott magához egy csókra.

-         Utállak – az ajkaira motyogtam, mire belekuncogott a számba.

-         Dehogy utálsz - szorosan fogta a derekamat, hogy véletlen se tudjak elhúzódni.

-         Nem, tényleg nem utállak – megharaptam az alsó ajkát, és kissé meg is húztam, mire egy morgásszerű hang hagyta el a száját.

-         Na, engedj el te vadállat, és kérlek szépen vigyél haza! – Harry lebiggyesztette ajkait, és szomorúan nézett rám.

-         Nem, bocsi, ez nálam nem válik be Szépfiú. Felhoznád a mankóm? Könnyebb vele közlekednem.

-         Oké – sértődötten megindult, de az ajtóban megállt és visszafordult, majd felkapott és levitt a mankómhoz. Körbenéztem, és észrevettem, hogy össze van takarítva. Sőt, még a fal is ki lett javítva. Ittam egy pohár vizet, majd Harry hazavitt.

-         Akkor kilencre érted jövök baby – Felém hajolt és adott egy búcsúcsókot, mire kissé pirulva szálltam ki a kocsiból, és ballagtam be a házba. Persze, amint betettem a lábam, Tori és Fanni rögtön lerohant.

-         Na mivaaan?

-         Láttuuk!

-         Együtt vagytok?

-         Nála aludtál?

-         Együtt aludtatok?

-         Úristeeen – szinte alig tudtam követni őket, ahogy felváltva mondták a kérdéseiket. A fejem kapkodva válaszoltam rájuk.

-         Hétfő, egész nap. Igen, együtt vagyunk. Igen, nála aludtam. Igen vele aludtam. És igen, reggel zuhanyozás után, egy lesifotóst is találtam az ablakban. –egy szuszra elhadartam mindent, és csak akkor vettem észre, hogy nem vettem levegőt, amikor a végére egy csepp sem volt.

-         Aaaash. Teljesen elpirultál. Istenem, te teljesen szerelmes vagy – Tori ugrándozva örült nekünk, míg Fanni mellettem ült, és halványan mosolygott, közben ábrándos pillantásokkal nézett az ajtó felé.

-         Ohhohó. Azt hiszem, hogy nem csak én – kuncogtam Fannin, aki most se eszmélt fel, majd oldalba böktem.

-         Na mizu madárka? Csak nem vársz valakit? – teljesen elpirult, és oldalba bökött ő is, hogy hallgassak már.

-         Na, mesélj már Fanni! – Már Tori is kíváncsi volt, és Fanni csak irul-pirult., pedig ő nem igen szokott.

-         Hát.. Értem jön.. És elmegyünk.. Randizni.. – Tori és én jó ikrekhez híven egyszerre kezdtünk el húgatni, mire Fanni még jobban zavarba jött.

-         És hová visz a drága lovagod?

-         Hát nem tudom.. Azt mondta, hogy meglepetés lesz – Istenem, csak ne valami szar helyre vigye..

-         Hát.. én is megyek el randira. 9-re jön értem Hazza – most már én pirultam. Fanni pár pillanat múlva eltűnt mivel érte nemsokára itt lesz Niall, és még utolsó simításokat akarta elvégezni magán. Addig én kifeküdtem a kanapéra, és felmentem a twitterre, ahol óriási meglepetés fogadott. Na jó, nem is. Kaptam pár tweetet, hogy mit akarok Harrytől, de úgy döntöttem, hogy csak a normálisabbakra írok vissza egy-két kétértelmű választ, döntsék el, mit jelent. Majd pityegni kezdett a mobilom. Harry küldött egy képet kettőnkről, miközben filmet nézünk. Igen, hülyéskedtünk, azzal, hogy képeket csinálgattunk, és ez egész aranyos lett rólunk. Beállítottam a telefonomon háttérképnek, és visszaírtam neki gyorsan.

„Hmm. xX” Pusztán ennyit írtam neki, majd eldönti ő is, úgy ahogy a rajongók, hogy mit jelent. Észre sem vettem, hogy Fanni elment, csak mikor kaptam egy sms-t tőle.

„Egy focimeccsre hozott!! Ezt nem tudom elhinni! Nem is foglalkozik velem, csak a hülye meccset nézi, és ugrándozik.. Ez csak valami vicc, ugye?! Egy argh..” Hangosan felnevettem. Mondtam én, hogy az egész One Direction el van cseszve. De azért, ahogy Fannit ismerem, kissé megilletődött, de a hős szerelmesével van, tehát nem hiszem, hogy olyan nagy bajt jelentene neki ez a meccs. Mosolyogva vissza írtam neki.

„Mélyeket lélegezz, és gondolj arra, hogy Vele vagy. Lehet, hogy nem tudta hová vigyen, és valami hülye oknál fogva oda vitt. Nyugi, és élvezd inkább a társaságát! Puszi. xX” Mélyet sóhajtottam, és a képet kezdtem nézegetni a telefonomon. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Harry sokkal jobbat érdemel, de gyorsan el is hessegettem ezt a gondolatomat. Rögtön megszerettem ezt a képet. Ahogy a fejem Harry vállán van, és ő egy őszinte mosollyal néz a kamerába, miközben én is mosolygok – igaz kissé álmosan -. Talán ha jól sül el a ma este, ki is posztolunk egy képet.. Talán.. A fáradság ismét eluralkodott rajtam és arra ébredtem fel, hogy valaki becsapja a bejárati ajtót. Rögtön fel is ültem, és értetlenkedve néztem a becsörtető Fannira, aki teljesen fel volt háborodva.

-         Hát te? Ennyi volt a randi? Azt hittem, hogy nem is jössz haza – próbáltam kicsit csipkelődni, de látszólag nem olyan állapotban volt, hogy vegye a poénjaimat.

-         Hahahaha.. Persze, főleg, hogy végig a meccsel foglalkozott, és mikor felugrott, mert a csapata rúgott egy gólt, leborított kólával, úgy döntöttem elég volt ebből a randiból, és ott hagytam. Szerintem észre sem vette, hogy eljöttem – mérgesen levágta magát mellém a kanapéra. Kicsit vicces lehetett, ez az egész szituáció, de azért természetesen sajnáltam is. Pont át akartam ölelni, amikor kopogta, és Fanni ment is az ajtóhoz, tekintettel arra, hogy mire én odaérek, elmegy, és hogy Tori nincs itthon. Úgy helyezkedtem, hogy mindent lássak, mert sejtettem, hogy ki is fog az ajtó túloldalán állni. Fanni kirántotta az ajtót, de azzal a lendülettel meg is dermedt.

-         Hát te?

-         Én.. Bocsánatot szeretnék kérni. Idióta voltam.

-         Niall.. Idióta? Ennél rosszabb helyet nem tudtál volna? Oké, még eltűrtem volna, hogy egy focimeccs, de az, hogy rám sem hederítesz, miközben ez egy randi, és még kólával is leöntesz.. – halkan kuncogtam a kanapén, és közben mutogattam Niallnak, hogy ne adja fel, könyörögjön neki, ha kell, mert Fanni meg fog bocsátani neki.

-         Sajnálom, jóvá szeretném tenni. Egy újabb randi? És most normális helyre viszlek, ígérem!

-         Háát... – már láttam Fannin, hogy benne van, csak húzza az agyát.

-         Egy piknik? Holnap? Csak mi ketten. Semmi meccs, semmi más – a hüvelykujjammal jeleztem Niallnak, hogy jó lépés, mire Fanni bólintott és .. Hihetetlen, de Niall csak úgy lelépett. Na jó, nem, mert megölelte előtte Fannit, és még egy hatalmas puszit is adott neki, mire Fanni olyan vörös lett, hogy azt hittem elájul. Lassan becsukta az ajtót, majd odajött hozzám, mint egy zombi, és leereszkedett a kanapéra és csak bámult maga elé.

-         Fanni.. Jól vagy? – megböktem barátnőm vállát, mire enyhén megrázta a fejét.

-         Én.. Igen. Megyek és lefekszem egy kicsit – ezzel a „lendülettel” felállt és bement a vendégszobába. Megnéztem az órát, és hitetlenkedve csóváltam meg a fejem, hogy még mindig órák válaszottak el attól, hogy újra lássam Harryt. Úgy döntöttem, hogy megszabadulok ettől a.. mozgáskorlátozó tárgytól a lábamon, ezért hívtam egy taxit, gyorsan megfésülködtem és elmentem a kórházba. Majd a sürgősségire felmentem, és szóltam az információs pultnál, hogy Dr. Haltot keresem, és 10 perc múlva már a kezelőben ültem, szemben velem az őszes hajú, kissé mackós orvossal.

-         Tehát.. Ms. Bowman.

-         Ash..

-         Igen, Ash.. Fájdalmai vannak esetleg?

-         Fájdalmaim? Nem, egyáltalán. Csak szeretném, ha levágná a lábamról.

-         Szeretné? Ms.. Ash.. Nem így megy.. Ha összeforrt rendesen, akkor lehet levágni a lábáról a gipszet, és azt is csak akkor, ha utána, szigorúan pihenteti és jegeli még egy darabig.

-         Kérem Dr. Halt.. Csak akadályoz a mozgásban.. Utálom. Kérem. Kérem szépen. Dr. Halt.. Könyörgöm.. – próbáltam minél meggyőzőbben mondani, hogy vegye már le ezt a hülye gipszet a lábamról, de arca épp hogy csak egy pillanatra megenyhült.

-         Ash.. Jöjjön.. Megnézzük, hogyan áll a csont.. – A „jöjjön”, annyit jelentett, hogy átmentünk a röntgen terembe, levágta a gipszet, és megnézte, hogy összeforrt-e már. Nagy megkönnyebbülésemre, igen.

-         Ne erőltesse meg. Ne futkározzon, ugráljon, és a magas sarkútól is kímélje. Ráléphet, de ne erőltesse túl.

-         Ez komoly, hogy egy repedés ennyit tesz? – megforgattam a szemem, majd leereszkedtem a földre, és megforgattam a lábamat. Kissé fájt, és zsibbadt, de amúgy mintha a régi lett volna.

-         Fokozatosan, mert utána jöhet vissza gipsz Ashley!

-         Jó-Jó. Köszönöm. Viszlát! – az órámat ismét leellenőriztem, és csodálkozva láttam, hogy több órát voltam itt, pedig csak egy órának tűnt maximum. Ami azt jelentette, hogy maradt 1 órám, hogy elkészüljek. Leintettem egy taxit, és felmentem – immár a mankó nélkül – a szobámba, és elkezdtem készülődni. Nem tudom, hogy Harry hová akar vinni, ezért próbáltam olyan ruhát keresni, ami elegáns is, de kényelmes is, közben megfogalmazódott a fejemben egy gondolat.. Sürgősen vásárolnom kellesz. Végül is meg is találtam egy félórányi kutakodás után a megfelelő öltözéket.

-         TORI! GYERE MÁR EGY KICSIT! – mivel fogalmam sincs mit kezdjek a hajammal, ezért szóltam neki, szegény meg szaladt, mert azt hitte valami baj van.

-         Semmi baj, csak a hajamat meg tudnád csinálni nekem? – bocsánatkérően néztem rá, mire sóhajtott és beállt mögém. Vízesésfonással megcsinálta a hajamat majd lehuppant az ágyamra és nézte, ahogy egy enyhe sminket felteszek.

-         Merre mentek? – rápillantottam a tükrön keresztül, majd ismét magamra koncentráltam.

-         Nem tudom. Nem kérdeztem. De valószínűleg úgysem mondta volna el – meghúztam a vállam, és befejeztem a sminkelést, feltettem egy leheletnyit a kedvenc parfümömből, majd Tori felé fordultam.

-         És mi a helyzet veled meg Liammel? Még mindig csak barátság extrákkal? – kérdésemre szemmel láthatólag elpirult. Nem tudom egyszerűen máshogy nevezni a kapcsolatukat, mint barátság extrákkal.

-         Igen, még mindig. De.. – Fojtatta volna Tori, de a csengő szakította félbe.

-         De..? – néztem rá türelmesen.

-         Csengettek. Biztos Harry az.

-         És? Tud várni. De most veled beszélgetek – meglepődve nézett rám, majd elmosolyodott.

-         Várj, ne is folytasd. De.. Kezdesz beleszeretni. Eltaláltam, igaz?

-         Igen.. Azt hiszem.. – Lesütötte a szemét és az ágyneműmet kezdte el piszkálgatni. – De azt hiszem, hogy ő nem így érez irántam – újabb csengő szó. – Menj, mert a végén itt hagy – mondta és rám mosolygott biztatóan.

-         Rendben, de ezt még átrágjuk, rendben? – bólintott, és én megindultam le a lépcsőn, egyenesen az ajtóhoz. Kicsit még sántítottam, de nem volt olyan feltűnő. Gyorsan kinyitottam az ajtót, és szembetaláltam magam, egy szívdöglesztő Harolddal. Fekete nadrág, sötétkék, szívecskés ing, az elmaradhatatlan barna bakancsa, és egy kabát.

-         Gyönyörű vagy, de hozz egy kabátot is, mert fázni fogsz Cicám – bólintottam, és bementem a kabátomért.

-         Hé, hol a gipszed? – tudatlanul méregette a lábamat, én meg mosolyogva meghúztam a vállam. – Már ma levették? Nem csak jövő héten kellett volna vissza menned?

-         De, de idegesített.. És unatkoztam.. És.. levetettem azt a hülye gipszet.

-         Vigyázz a szádra! – meglepődve húztam fel a szemöldökömet, majd inkább úgy döntöttem, hogy annyiban hagyom.

-         Hová megyünk? – összekulcsolta a kezeinket és megindult a Rover felé.

-         Majd meglátod. – Na tessék. Igazam volt, vagy igazam volt?! Beültünk a kocsiba, és már indultunk is.

-         Harry. Mi a történeted? – rám nézett majd sóhajtott egyet és belekezdett.

-         2010-ben indultam szólóban az X-faktorban, majd úgy döntöttek, hogy én nem vagyok elég jó egyedül, ezért összetettek… - folytatta volna, de félbe szakítottam.

-         Nem. Nem a híressé válásod története. A TE történeted – megütközve nézett rám, majd felnevetett. Ilyen vicceset mondtam volna? Felhúzott szemöldökkel néztem rá, mire megrázta a fejét.

-         Bocsánat, csak erre nem számítottam. Tehát. ’94. február elsején születtem, Cheshireben.. Tudod mi az érdekes? – kérdőn néztem rá, mire kuncogott egy sort és kibökte, hogy mi az olyan érdekes.

-         Hogy 4 mellbimbóval születtem. – arckifejezésemet látva, elnevette magát, de rögtön ismét komoly lett, ahogy folytatta:

-         A szüleim elváltak, mikor 7 éves voltam. Egyre jobban eltávolodtak Des alkoholimádata miatt. Nem sokra emlékszem abból az időből, de azért 1-2 dolog megmaradt a fejemben – mondta, de közben csak az utat figyelte, és azt is észrevettem, hogy a kormányt is szorosabban fogta. Ahogy megemlítette az alkoholimádatot, a gyomrom tiltakozólak összerándult és émelyegni kezdtem. A képsorok ismét elkezdtek lejátszódni a fejemben. Minden ugyan úgy, ahogy akkor történt.. Megtámaszkodtam fél kezemmel a műszerfalon, a másikkal meg magamat öleltem át.

-         Ash? Ashley, jól vagy? Félre állok! – időm sem lett volna tiltakozni, félre állt majd felém fordult, de én kikapcsoltam az övemet, kipattantam a kocsiból, és kiadtam mindent magamból.

-         Bassza meg – csak úgy magamnak motyogtam az orrom alatt, és kétrét görnyedve légző gyakorlatokat kezdtem végezni, míg meg nem éreztem egy kezet a hátamon, ami kis körökben megnyugtatóan simogatni kezdett.

-         Minden rendben? Beteg vagy? – nyögtem egyet, majd elfogadtam a felém nyújtott zsebkendőt, és megtöröltem a számat.

-         Nem, csak.. mindegy – megráztam a fejem, és a táskámból előkutattam a rágómat.

-         Nem mindegy, hiszen csak úgy rosszul lettél, és hánytál. Ez minden, csak nem mindegy. Haza viszlek – mondta és meg is indult a kocsi felé.

-         Nem! Harry, semmi bajom, csak.. allergia.. – a lehető leghülyébb válasz a világon. Hazugságom miatt piszkálni kezdtem a hajamat. Mindig ez van, ha hazudok. Valószínűleg nem hitte el, de elfogadta a válaszom. Vagyis azt hittem.

-         Terhes vagy? – az állam körülbelül a földön koppant. Hitetlenkedve megráztam a fejem, majd elindultam a kocsi felé, de ahelyett, hogy beszálltam volna, megindultam abba az irányba amerről jöttünk. Igaz fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, mert csak most vettem észre, hogy elhagytuk a belvárost, és valahol a külvárosban lehettünk.. talán. Mindegy.

-         Ashley, hová mész? – hallottam, ahogy kiabál utánam, de nem érdekelt, rendíthetetlenül haladtam előre. – Azonnal gyere vissza! – most ez komoly? Még parancsolgat is? Agyam eldobom..

-         Azonnal állj meg!

-         Kapd be Harry! – a nyomaték kedvéért a vállam felett bemutattam neki. Ennyit a nagy szeretetről.. Pff…

-         A szád!! Gyere vissza!  - halottam, ahogy felzárkózik mögöttem, majd hirtelen nem éreztem a talajt a lábam alatt.

-         Tegyél le! MOST! – Ez teljesen buggyant. Ütögetni kezdtem a hátát, míg a mellettünk elhaladó autók dudáltak, és az utasok füttyentgettek. A kocsi mellett végül letett és nekiszorított a kocsinak.

-         Mi a franc bajod van? Felteszek egy kérdést, aztán elrohansz, mint egy hisztis tyúk. – sértődötten nézek rá. Még hogy hisztis tyúk.. Na jó.. TALÁN túlreagáltam, de rosszul esik, hogy ilyen hülyeséget kérdezett..

-         Semmi, csak az, hogy azt a kérdést komolyan is gondoltad. Szerinted terhes vagyok? Szerinted nem mondtam volna már el? Az, hogy rosszul lettem, és hánytam, nem jelenti azt, hogy terhes vagyok. Pusztán azt, hogy.. Mindegy. Nem vagyok terhes, és nem is szándékozom az lenni még egy darabig, úgy hogy ne kérdezz már ilyen faszságokat! – szinte fújtattam.

-         Vigyázz már a kibaszott szádra Ash! – mi ez a mánia nála, hogy vigyázzak a számra? – Nem kérdek faszságokat, csak akkor mondd el, mi volt ez az egész! – végig a szemembe nézett, azokkal a gyönyörű, zöld szemeivel.

-         Nem érdekes Harry! De tényleg.. Nem fontos, oké? Többet nem szaladok el.. – a nyaka köré kulcsoltam a kezemet, és felpislogtam rá. Igen, lehet, hogy ez félig elterelő hadművelet volt, de ami a fontos, hogy bevált. Puha ajkait, az enyémekre helyezte, és a derekamat átölelve közelebb húzott magához. Lecsúsztattam a kezem a felkarjára, és eltoltam magamtól.

-         Menjünk. Kíváncsi vagyok, hogy, mit találtál ki – mosolyogva nyomott egy utolsó csókot, majd visszaültünk a kocsiba, és már mentünk is tovább.

-         Harry, ugye nem el akarsz rabolni? – kuncogva fordultam felé, mire csak felhúzta a szemöldökét.

-         Most álljak félre, forduljak meg, és induljak el én is gyalog haza? – Hupsz.. Ez talált.

-         Oké, értem a célzást. Csendben maradok – az ablak felé fordultam és figyeltem a nagy semmit, de azt nagyon elmélyülten. Egyszer csak megéreztem Harry nagy tenyerét a combomon.

-         Nem arra céloztam, hogy maradj csendben, csak arra, hogy amit csináltál, az enyhe túlzás volt, egy ártatlan kérdésre – lágyan nézett rám, és éreztem, hogy pusztán a nézésétől, pillangók milliói ébrednek fel a gyomromban.

-         Harry, messze vagyunk még? Már szó szerint a várost is elhagytuk.. Sehol semmi – nem ezt akartam mondani, de.. ez jött.

-         Nem, itt is vagyunk – mondta, és le is parkolt a kocsival, majd kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót. Előre sétáltam, hogy körülnézzek. Egy tisztáson voltunk, körben pedig fák vettek körül minket, felpillantottam az égre, és csillagok millióit láttam meg, de úgy, mint még sohasem. Harry csöndesen utánam jött, majd lehelyezett valamit a földre, mögém lépett, átölelte a derekamat, és a fejét a vállamra helyezte.

-         Tetszik? – mély, rekedtes hangjától kirázott a hideg. Lassan bólintottam, majd lenéztem a földre, hogy mit is helyezett oda. Egy piknikkosár volt, a tetején 2 pléddel. Harry lehajolt, egyikkezével, megfogta a kosarat, a másikkal meg a kezemet, és a tisztás közepére vezetett, ahol leterítette az egyik plédet, majd rátette a kosarat és helyet foglalt, majd engem az ölébe húzott, és a másik takarót ránk terítette.

-         Ezt hogy találtad ki? – befészkeltem magamat még jobban az ölbe.

-         Nem tudom, csak úgy jött – megpuszilta az arcomat, majd velem együtt hátradőlt a pokrócon. Kimásztam az öléből, és mellé feküdtem, úgy hogy a fejemet a kezére fektettem. Mind a ketten az eget kémleltük hullócsillagok után kutatva.

-         Uhh. Ott volt egy szép. Láttad?! – Harry csak kuncogott a lelkesedésemen.

-         Gyerekkoromban gyakran kifeküdtünk Torival az útra, csak azért, hogy a csillagokat nézzük. Még akkor is kiszöktünk, mikor anya határozottan nemet mondott nekünk. Ez volt az egyik kedvenc elfoglaltságunk akkor – elmosolyodtam az emlékre, majd felsandítottam Harryre, aki érdeklődve nézett le rám.

-         Mi az? Miért nézel így?

-         Eddig semmit nem meséltél a múltadból – a mosoly lelohadt, komolyan néztem rá. Talán egy kicsit tényleg mesélhetnék neki. Csak egy darabot. Nem mindent.

-         Szeretnéd, hogy meséljek egy keveset? – ismét mosolyogtam, ahogy a szeme nagyra nyíltak. Valószínűleg, nem erre számított, hanem egy újabb kirohanásra. Az arcomat vizslatta, gondolom csapda jelei után kutatva, de mivel nem talált, így elmormolt egy igent.

-         Na Toriról tudsz. Az iskolában mindig én voltam az osztály első, sőt, volt, hogy iskola első is voltam. Tori viszont.. Gyakrabban volt az igazgatónál, mint órán – visszaemlékezve rá, hogy hogyan szapulta mindig a „rendszert” elnevettem magam. – Anya egyaránt büszke volt mind a kettőnkre, mert attól eltekintve, hogy nem nagyon járt be órákra Tori, elég sok mindent tudott. Otthon átolvasta a jegyzeteimet, és meg is ragadt a fejében. A közepes átlaga mindig megvolt. A fiúk.. Mindennap mással láttam. Mindegyiket bemutatta nekem, és mire megjegyeztem volna a nevét, rögtön hozta a másikat. Velem ellentétben. A Mich volt az egyetlen fiú, aki udvarolt nekem, de miután eljött ide Londonba, az is abba maradt. Nagyon szerettem és szeretem is Michaelt, de mint csak egy nagyon jó barátot – Harry végig engem figyelt, épp folytatni szerettem volna, mikor megszólalt a mobilom.

-          Oh, egy pillanat – Előkotortam táskámból és csak néztem a kijelzőre. Ismeretlen szám. Rápillantottam Harryre, aki csak bólintott egyet, majd felvettem a telefont.

-         Igen, tessék?! - Végig Harryt figyeltem, és Ő is ugyan így tett.

-         Szia kicsim. Rég hallottam felőled – a hangja hallatán, kiesett a mobil a kezemből, és szinte sokkot kaptam. Éreztem, ahogy ismét felfordul a gyomrom, és forogni kezd velem a világ. Hallottam, hogy Harry szólongat, de a hangja egyre távolibbnak tűnt. Miért pont most?! Egyáltalán miért?! 

Ice Bucket Challenge

Mielőtt azt hinnétek, hogy engem is kihívtak, közlöm, hogy nem, csak szeretnék egy kis felvilágosítót tartani.

EMBEREK!!! HELLÓ!!
Az ICB NEM csak egy szórakozás, és játék, amiben az emberek nyakon öntik magukat egy vödör jeges vízzel az élvezet miatt! Az Ice Bucket Challenge az adományozásról szól, nem arról, hogy unalomból kihívjuk egymást, és jót röhögünk a másikon, ha megcsinálja. Ezt az egész őrületet a sztárok kezdték kel, méghozzá jótékony célból, nem azért hogy kikapcsolódjanak a nagy munka közben. A jegesvödör kihívás lényege, hogy aki elfogadja, az igen tényleg egy vödör jeges vizet önt a nyakába, de ha nem fogadja el, akkor adományoznia kell egy bizonyos összeget az ALS alapítvány részére. Persze a sztárok, akik elkezdték, és a sztárok, akik folytatták, mind meg is csinálták a feladatot is, és adományoztak is! Az összeg az amerikai ALS Ice Bucket Challenge esetében minimum 100 dollár. Persze ezzel nem arra célzok, hogy itt Magyarországon is ragaszkodni kellene ehhez az összeghez, de ha már mégis megcsináljátok, és nem adományoztok, legalább a videóitokban pár szót szólhatnátok az ALS-ról..

Mi is az az ALS?

Az ALS (azaz amiotrófiás laterálszklerózis) az akaratlagosan mozgatható izmokat beidegződő agyi és gerincvelői mozgató idegsejtek pusztulásával járó neurológiai betegség. A beteg végül teljesen elveszíti mozgásképességét, majd a légzőizmai sem működnek. A betegség 1939-ben került az érdeklődés középpontjába, amikor végleg kettétörte a New York Yankees baseballcsapata híres tagjának, Lou Gehringnek a karrierjét.

Az ALS bármelyik életkorban előfordulhat, a genetikailag kódolt esetek fiatalabb korban jelentkeznek.

Okai:
Az ALS az akaratlagos mozgások kivitelezéséért felelős ("motoros") neuronok halálát jelenti. Motoros sejtek az agyban és a gerincvelőben is találhatók. ALS esetén a neuronok pusztulása a központi idegrendszer mindkét részében bekövetkezik. A beidegzésük elvesztése és részben a mozgáshiány miatt az izmok elsorvadnak.

Az ALS pontos okát nem ismerik. 

Gyógyulási esélyek:

Az ALS nem gyógyítható, végzetes betegség. Az orvostudomány és társtudományok célja az elviselhető, emberhez méltó életminőség és gondoskodás biztosítása.

Tudom, hogy az adományozás nem megoldható minden esetben, és erre nem is kötelezhetlek titeket, akik megcsináljátok ezt a kihívást, de arra szeretném tényleg felhívni a figyelmeteket, hogy amúgy szabályai is vannak ennek a "játéknak". 

Szabályai:

1. Találj célt!

A legfontosabb: ne céltalan magamutogatás legyen a az akciód, inkább találj valami fontos ügyet, amire fel szeretnéd hívni a figyelmet, és amely számára szívesen juttatsz pénz adományt! Az amcsi sztárok a ALS-ben szenvedő betegeket támogatják. Te hozzájárulhatsz a kórházban huzamosabb ideig ápolt gyerekek életének jobbá tételéhez, támogathatsz rákkal kapcsolatos alapítványt, állatvédő szervezetet, vagy bármi mást, amit fontosnak tartasz. Fontos: a videóban meséld el, mi a nemes ügy, ami mellé álltál.

2. Egy-egy résztvevő három(!!) másikat jelölhet meg, akiknek illő elfogadniuk a kihívást. A külföldi "szabály" úgy szól, hogy csak annak kell perkálnia, aki nem vizeskedik, ám azok a hírességek, akik megcsinálták a jeges produkciót, mind-mind adakoztak is. Önként.Tökjófejségből.

3. A kihívás után mindenkinek 24 órája van teljesíteni a feladatot. A jó tetteken nem szabad sokáig gondolkodni: csinálni kell, és kész.

4. A teljesítésről készített videót mielőbb told fel valamelyik megosztóra, leginkább a YouTube-ra, és mindenképp juttasd el az általad kihívottakhoz is, hiszen nem biztos, hogy maguktól belebotlanának.

És akkor pár híresség akik megcsinálták:

1. Justin Timberlake:

2. Niall Horan: 

3. Liam Payne:

4. Harry Styles:

5. Louis Tomlinson: 

6. Mark Zuckerberg:

7. Kristen Steward: 

8. Kállay Saunders András(AKI MÉG BESZÉDET IS MOND MELLÉ!)

9. Macklamore: 

10. David Becham: 

Csak, hogy pár ismertebb sztárt felsoroljak, akik meg is csinálták ÉS adakoztak is. Remélem azért minél több emberhez eljut ez a kis információ, és legalább a célról szólnak néhány szót! 

Ezen a csatornán megtalálhatjátok szinte az összes sztárt aki megcsinálta az Ice Bucket Challenget:
https://www.youtube.com/channel/UCgeZNrnS0n3CYXXcnxVYyxw/videos
 David Beckham

13. Fejezet

Bartánőm 

Niall lelkesen mutogatott mindent, és kommentálta, amit én hol hallgattam, hol a gondolataimba merülve kizártam. De Fanni szinte itta minden szavát.

-         Ez a Legyező Múzeum, a világ egyetlen, a legyezők művészetének szentelt múzeuma. Az épület az eredeti pompájában áll. – motoszkált egy kérdés a fejemben, amit nem haboztam megkérdezni.

-         Niall.. Honnan tudsz ennyit Londonról? Hisz te ír vagy, ha nem tévedek, és ott is nőttél fel.

-         Igen, Ír vagyok, de imádom a történelmet, és London egy gyönyörű város, amiről muszáj tudni mindent. – Fanni szinte elalélt, én meg csak kuncogtam rajta. Micsoda szerelem.. És láttam, hogy Fanni is tetszik Niallnek. Szinte mindig rápillantott lopva. Egyik helyről mentünk a másikra, bár volt egy fura összevisszaság az egészben, hisz nem sorba mentünk, csak úgy ugráltunk, és nem értem, hogy ez mire volt jó, de mégis.. Ő az idegenvezető.. Ha így látja jónak.

-         A Millennium Bridge, London első gyalogos hídja, mely a Temze felett ível át kecsesen. A Bankside és a City városrészeket köti össze. – A kocsit leparkoltuk és besétáltunk a feléig, csak, hogy kicsit élvezzük a hűs nyári szellőt. A Temze gyönyörű volt alattunk. Egyszerűen csak bámultam a vizét és eltűnődtem. Ismét azon, amit Harryről mondott. A gyomrom összeszorult, ahogy elképzeltem, hogy otthon tör-zúzz.. Mind miattam. Bűntudatom volt, és sajnáltam is. Mire észbe kaptam már a Queen’s Housnál voltunk. Ahogy Niall elmesélte, hogy I. Jakab kezdte el építtetni a hitvese számára, majd a hölgy halála után abba maradt az építkezés, aztán I. Károly fejezte be szintén feleségének.. kissé meghatódtam.. Nem az a tipikus romantikus sztori, de mégis, ami benne rejlik.. Hogy szerelmének egy hatalmas házat épített. Gyönyörű volt. A következő megállónk a Chelsea botanikus kert volt, ami London második legrégebbi botanikus kertje. Egyszerűen magával ragadott a kert zöldje. Nem volt éppen egy természetes szépség, de azért mégis ott rejlett benne a természet szépsége. Elővettem a telefonomat és heves vitát vívtam magamban, hogy írjak-e Harrynek vagy ne, de aztán ez a vita is abba maradt, mikor Niall közölte, hogy a Brit Múzeumnál vagyunk, és hogy ez a világ legnagyobb és a legrégebbik múzeumainak egyike, és hogy több mint 13 millió tárgyat őriz a Föld minden sarkából. Motyogtam magamban valami olyasmit, hogy kár hogy a Föld kerek, de szerencsére nem hallották. Valószínűleg, jobban érdekelne ez az egész túrázás, ha a szőke, kékszemű herceget, lecserélhetném, egy göndör, zöldszeműre, és Fannit meg Niallt elhessegethetném egy romantikus vacsorára. Nem egyszer fordult elő a mai nap folyamán, hogy annyira álmodoztam, hogy szinte már magam előtt is láttam Őt, ahogy mosolyogva, teljes odaadással meséli nekem, és csak Nekem, hogy melyik épület mikor épült, miről híres, és én szinte ittam a szavait, és szerelmes pillantásokat küldtem felé. De aztán észbe kaptam, hogy Ő nincs itt, hisz elüldöztem magamtól. És egy nagyot sóhajtva próbáltam koncentrálni a mesékre, de egyszerűen nem ment. Csak Ő volt ott a fejemben. És a szívemben..

-         Niall! Állj meg! – hangom a csendben élesnek, és sürgetőnek hatott. Niall úgy taposott a fékbe, hogy meg is pördültünk az úton. Szerencse, hogy a legközelebbi autó is méterekkel volt mögöttünk.

-         Mi az? Mi történt? – gyorsan hátrafordult, és végigpásztázott, csak engem tudott, mivel Fanni elől ült – magától szállt be előre – és viháncoltak együtt, míg én meg nem szakítottam ezt a romantikus pillanatot.

-         Vigyél el Hozzá! Beszélnem kell vele! Muszáj! Gyorsan! – minél előbb akartam, addig, amíg a bátorságom nem hagy el, és nem gondolom meg magam. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok neki mondani, de ott akartam lenni Mellette. Niall úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

-         Ashley.. nem hiszem, hogy most kellene..

-         MI?! Ne idegesíts már! Te magyaráztál nekem a házunk előtt, hogy beszéljek vele minél hamarabb, akkor most ne mondd azt, hogy nem kellene! – idegesen fújtattam, majd vettem egy mély levegőt, és a szemébe néztem. – De tudod mit? Oda találok egyedül is! Kösz a semmi Horan! – azzal a lendülettel kiszálltam az autóból, persze az utca közepén, és amilyen gyorsan csak tudtam a mankóval közlekedni, olyan gyorsan mentem. Hallottam, ahogy még utánam kiabált Fanni és Niall is, de nem nagyon érdekelt. Az egyetlen dolog, ami most érdekelt, hogy hogyan jutok el Harry házához. Mert amikor utoljára nála voltam, egyáltalán nem figyeltem, hogy merre megyünk.. Most majd találgathatok, meg kérdezősködhetek.. Vagy.. Gyorsan elővettem a telefonomat, és tárcsáztam Fannit. Hogy miért nem rögtön Harryt? Egyszerű. Miután elküldtem a picsába, csoda, ha a házába beenged, nem hogy még megadja a címét.

-         Fanni, add Niallt.. MOST! – talán kicsit túlzás volt a mostot belekiáltani a telefonba, de sietni akartam. Minél hamarabb Vele akartam lenni. Fanni egy szó nélkül átadta a telefon Niallnek, aki le is diktálta nekem a címet, de akárhogy törtem a fejem, nem tudtam belőni, hogy melyik út is az, és hogyan találok oda. Legalább is önerőből. Megköszöntem, letettem a telefont, és beírtam a GPS-be a címet, ami ki is adta, de gyalog is majdnem egy órára volt, de nem akartam arra pazarolni az időmet, hogy taxit fogjak, gondolkodás nélkül elindultam amerre a telefon mutatta, át vágtam egy csomó emberen, akik néha még „szép” szavakat is kiabáltak utánam, amiért fellöktem őket, de nem érdekelt. Csak a cél lebeget a szemem előtt. Csak Ő! A felénél, csak leintettem egy taxit, de persze, az első forgalmi dugóban 2 perc után meguntam és kiszálltam. Majd a maradék utat, ami így lekorlátozódott 15 percre, szinte futva-sántikálva tettem meg. Amint megláttam az ismerős házat, akaratlanul is megálltam, és nagyot dobbant a szívem. Vettem egy mély levegőt, és kényszerítettem a lábaimat hogy tegyék meg azt a pár lépést az ajtóig, majd mikor ott álltam előtte, nem tudtam, hogy pontosan mit is kéne majd mondanom, vagy tennem. Felemeltem a kezem tudatlanul, és gyáván bekopogtattam, majd ismét elöntött az adrenalin, és teljes erőből püfölni kezdtem az ajtót, de nem érkezett válasz, ezért két kézzel kezdtem püfölni azt a rohadt ajtót. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mi van, ha nincs is itthon, majd oldalra pillantottam, és megláttam a fekete Range Rovert a kocsibejárón, ami csak ösztönzött, hogy még jobban püfölni kezdjem az ajtót.  Mikor már a kezem is zsibbadni kezdett, de még mindig nem érkezett válasz, kezdtem feladni, és csalódottan lehajtottam a fejemet, majd vertem még egy utolsót az ajtóba.. Legalább is oda terveztem.. De idő közben Harry pont kinyitotta, így orrba vágtam. Harry rögtön az orra elé kapta a kezét, sikerült betörnöm azt. Fasza.. Nem is tudtam, hogy ilyen erős vagyok. Magamban megveregettem a vállam, hogy képes vagyok betörni egy orrot, majd gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, és igyekeztem bocsánatot kérni.

-         Úristen.. Harry.. Sajnálom.. Én.. Nem így akartam.. Nem tudom, hogy akartam, de egyértelműen nem így terveztem. – bocsánatkérően ragadtam meg a csuklóját, amit az orra előtt tartott.

-         Ha egy orrba veréssel akartad alátámasztani, amit mondtál a parkolóban, az sikerült. Ha viszont nem az volt a cél, akkor mi? - bement a lakásba, hogy jeget tegyen az orrára, és én – bár nem kérte – de követtem, egyenesen a konyhába. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Mikor Harry elállította a vérzést, és megmosakodott felém fordult.

-         Nos? Minek köszönhetem a látogatásodat? Nem éppen kellemes köszönéssel. – Körbenéztem a házban, és Niallnak igaza volt, minden a földön hevert, a fal beverve.. Harry nekidőlt a mosogatónak, és karba tett kézzel várt a válaszomra, de az csak nem akart jönni. És olyat tettem, amit szerintem még Tori se látott volna előre, nem hogy Harry. Megindultam felé, majd a karjaiba ugrottam és megcsókoltam. Minden szó nélkül, a tettekre hivatkozva, átkaroltam a nyakát, és csak csókoltam. Bár válasz nem érkezett rá egyhamar, nem adtam fel, addig tartottam ott a számat, míg vissza nem csókolt. És miután elmúlt a kezdeti meglepődöttsége, meg is tette. Átkarolta a derekamat, és hevesen, vágyakozóan visszacsókolt. Erre volt már szükségem.. Rá volt szükségem. Arra, hogy a karjaiban tartson, hogy csókoljon. Harry a combom alá nyúlt, és vettem a célzást, felugrottam, és a lábaimat a dereka köré kulcsoltam, míg ő felültettet a pultra, mindezt anélkül, hogy egy pillanatra is megszakítottuk volna a csókunkat. Majd mikor végre levegőhiányban elválltunk, megnyaltam duzzadó ajkaimat, és pihegve Harryhez simultam. Szorosan öleltem, mintha ezen múlna az életem, majd belecsókoltam a nyakába, mire elhúzódott és a mutatóujjával, az államnál fogva finoman felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.

-         Miért jöttél? Na, nem mintha bánnám, csak kíváncsi vagyok, hogy azok után, amit a parkolóban mondtál, mégis idejöttél, és letámadtál. – pont vissza akartam szólni, mikor felfedeztem a szemében a játékos csillogást, és inkább a kérdésére válaszoltam.

-         Azért mert csak a felét mondtam komolyan. Én csak.. túlságosan félek attól, hogy áldozata legyek egy pasinak.. főleg egy sztárnak, aki körül keringenek a pletykák, meg a lesifotósok mindenhol ott vannak.. Félek attól, ha közel engedlek, megbántasz.. De a helyzet az, hogy jobban akarlak, mint amennyire ezektől együttvéve félek. Sokkal jobban szükségem van rád, mint azt eddig hittem, és erre csak ma jöttem rá. Pontosabban mikor majdnem közlekedési balesetet okoztam, hogy ide tudjak jönni hozzád.  – nem szerelmi vallomás volt, de mégis hasonló volt hozzá. Nem gondolkoztam rajta, hogy mit fogok mondani, minden csak úgy jött.. Minden egyes szó, a szívemből szólt. Harry először csendben maradt, és emésztgette a szavakat, amiket hallott, majd elhúzódott tőlem és hátat fordított. Egy pillanatra megijedtem, hogy talán nem kellett volna így kitálalnom neki, de amikor megfordul és egy pimasz mosoly ült az arcán, elmosolyodtam, és szégyenlősen a lábamat kezdtem vizsgálgatni. Harry odajött, és megszorította a combomat, mire felnéztem rá, és ő lecsapott ajkaimra. Ez a csók sokkal lassabb volt, sokkal érzékibb, mint amikor letámadtam. Tele volt vággyal, és türelemmel.

-         Oh.. Ha tudnád, hogy hányszor gondoltam arra, hogy hasonló szavakat fogsz nekem mondani.. Hogy a karjaimban leszel.. És ha tudnád, hogy mennyire boldoggá tettél, pusztán ezekkel a szavakkal. Ha tudnád, mennyire akartalak.. Mennyire akarlak.. – halkan sóhajtoztam, míg a nyakamat kezdte csókolgatni, és közben hallgattam a beszédét. Aztán mikor leesett, hogy mit is mondott, finoman elhúzódtam, mire kaptam Harrytől egy értetlen pillantást. Kimondtam azt, ami elsőnek az eszembe jutott.

-         Sajnálom.. Készen állok arra, hogy veled legyek.. Mint a barátnőd, ha úgy szeretnéd. Készen állok rá, hogy rajongók utálatait álljam ki, hogy hamis pletykákat olvassak magamról, rólunk.. De arra még nem, és egy darabig még nem is fogok, hogy intim kapcsolatot létesítsek veled.. vagy akárki mással.. Úgyhogy, ha tényleg velem akarsz lenni, akkor ezzel együtt kell velem lenned, hogy nem vagyok képes arra, hogy szexuális kapcsolatot alakítsak ki veled. Még nem. – Harry csalódott tekintetétől meg inogtam.. Csak szexet akarna? Ennyit akar csak tőlem? De ezt a félelmemet gyorsan elhessegette, amikor megpuszilta az orromat, és elhagyták a szavak azokat a telt ajkakat:

-         Tudok rád várni.. Barátnőm. – megszólításra halványan elmosolyodtam, és egy édes csókot leheltem ajkaira, mire Harry felkapott és bevitt a szobájába, majd lefektetett az ágyra. Hittem neki, így nem aggódtam. Elsétált a szemben lévő szekrényhez, majd matatott ott pár pillanatig, és befeküdt mellém az ágyba.

-         És most..? Mit fogunk csinálni? – kíváncsi voltam mik a tervei, most hogy együtt vagyunk, és nem öljük megy egymást.

-         Filmet fogunk nézni. Horrort. Már betettem.

-         De.. Hol a tévé? – kissé butának tűnhettem, de akármerre fordultam, sehol nem láttam a készüléket.

-         Itt. – mondta majd elővett egy távirányított, benyomott rajta egy gombot, és a szekrényből elő bújt a „kis” televízió. (iróniát remélem, értitek gyerekek)

-         Hát. Khm.. oké. – kissé szégyenlősen odabújtam a mellkasára, és hallgattam, ahogy dobog a szíve, és ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Azért próbáltam a filmre is figyelni, bár nem volt kedvem, mert ijesztő volt.. De nagyon. Szinte Harry karjaiba simultam, mint valami kiscica, és ő csak simogatta a hajam, és néha-néha kuncogott rajtam, mikor akkorákat ugrottam, hogy ha nem fogja közre a derekamat, leesek az ágyról.

-         Ugye direkt ezt tetted be?! – sejtettem, hogy volt más filmje is, és hogy csak azért tette be ezt, hogy a karjaiban legyek, de nem zavart.

-         Igen, nem fogom tagadni, élvezem, hogy félsz, és nálam keresel menedéket. Élvezem, hogy a karjaim között vagy, és hogy a pólómat szorongatod. – egy kis puszit nyomott a fejem tetejére, és a következő, amire emlékszem, hogy Harry dúdol nekem egy dalt, majd lassan álomba merültem. 

Interjú

Úgy döntöttem, hogy egy kicsit mással is fogok foglalatoskodni, méghozzá a „riporterkedéssel”. Egy általam (és sokan mások által is) olvasott blog, a The secrets never stay secrets (Az interjú végén megtalálod a linket is), íróival készítettem egy kisebb interjú félét. :D Remélem tetszeni fog, lehet, hogy még az elkövetkezendő időkben, kaptok még majd ilyesmiket. Ja, igen, míg el nem felejtem.. Köszönöm szépen az íróknak, hogy belementek ebbe az egészbe, és garantálom, hogy még egy darabig nem lesz nyugtuk tőlem, mert amint eszembe jut valami megvalósításra váró ötlet, és alany kell hozzá, ők lesznek, akikhez fordulok, úgyhogy készüljetek fel csajok! ;) :D Jó olvasást. :*

1. Ez az első blogotok?

Bogii: Közösen igen, de nekem személy szerint már az ötödik.

Esztii: Az első közös blogunk, igen. De ezen kívül van még kettő.

2. Hogy jött az ötlet, hogy közös blogotok legyen?

Bogii: A blogot Eszti nyitotta, aztán valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva engem választott ki társírónak. Előtte nem is ismertük egymást. A mai napig nem tudom, mi fogta meg, de nagyon örülök neki, hogy vele írhatok.

Esztii: Én találtam ki, hogy kell egy társíró. Pár csoportba ki is írtam; jelentkeztek az emberek, én pedig kiválasztottam Bogit.

3. A szüleitek tudják, hogy írtok?

Bogii: Nem. Nem szeretem őket beavatni ilyen dolgokba. Egyetlen blogomról sem tudnak.

Esztii: Annyit tudnak, hogy valamit szoktam csinálni 0-24ben. Egyébként nem nagyon beszélem meg ezeket velük, vagyis anyával. Azt hiszi, van egy antiszociális, kocka gyereke és kész.

4. Mióta írtok?

Bogii: 2010 nyarán, a vonaton kezdtem el az első történetemet. Akkor még megvolt a One Direction nélküli, nyugodt és normális életem, mint a többi fiatalnak. Ezzel a történettel, pedig ha jól számolom, akkor már lassan egy éve foglalkozunk.

Esztii: Én személy szerint egy-másfél éve. Akkor még én sem voltam nagy directioner, de akkor olvastam el az első fanfic-et és.. Azt hiszem akkor "változtam át".

5. Komolyabb terveitek vannak az írással?

Bogii: Nekem semmi. Ez csak egy hobbi. Nem tartom magam olyan tehetségesnek, hogy akár könyvet írjak, vagy bármilyen formában publikáljak.

Esztii: Nincs. Csupán hobbi, amit szeretek csinálni a szabadidőmben. Nem hinném, hogy a jövőben könyveket szeretnék kiadni. Csak kiírom a dolgokat a fejemből, és szerintem erre senki sem lenne kíváncsi.

6. És hogy egy kicsit a blogról is beszéljünk. Kinek az ötlete volt ez a történet? Vagy közös megállapodás?

Bogii: Az egész alapját Eszti álmodta meg, aztán közösen alakítottuk. Szerintem a történet most, így a második évadban már tényleg teljesen eltér attól, amit megbeszéltünk a nyitás előtt. Folyamatosan jönnek az újabb és újabb ötletek, mi is fejlődünk, és egyre jobban ráérzünk arra, hogy mennyi lehetőség van ebben az egészben.

Esztii: Eredetileg az én ötletem volt. És őszintén nem így terveztem a részeket. Az idő folyamán csak úgy jöttek és jöttek az ötletek, még most is van rengeteg. (Bogi fel is írja őket, így vigyáznom kell, hogy mikbe megyek bele) Én találtam ki, de Bogi is rengeteg mindent rakott és adott hozzá. Az eleje az én ötletem volt, de most már nagyjából fele-fele a történet.

7. Meddig tervezitek írni a blogot?

Bogii: Amíg az olvasóink meg nem utálnak. A viccet félretéve, mint minden történetnek, ennek is megvannak a keretei, és egy idő után már nem lehet tovább bonyolítani. Szerencsénkre, ez a pont még csak nem is körvonalazódik. Túl sok ötletünk van, amikből újabbak jönnek. Lehetetlen erről ennyire az elején beszélni. Reméljük, az iskolánk sem akadályoz meg semmiben a jövőre nézve.

Esztii: Ezt előre még én sem tudom. Ahogy alakul. Nem szeretném/szeretnénk túl sokáig húzni, hisz bármennyire is fáj, egyszer a TSNSS-nek is vége lesz. Lehet, hogy utána nyitunk még egy közöset, nem tudom. Haha. Tudom, hogy Eszter2 nem menne bele.

8. Nem féltek, hogy elveszítitek az olvasókat, amiért "kiírtátok" Harryt?

Bogii: Őszintén? Nem. Úgy gondolom, hogy ha valakinek ennyi kitartása sincs, az nem minket minősít. Láttuk, hogy vesztettünk az olvasók számából, de igazság szerint én csak nevettem ezen az egészen. Ha csak rajtam múlt volna, én még vagy 5 fejezetig húztam volna, de Eszti már az évadzáróknál azt mondta, hogy "Harrynek vissza kell térnie a következő részben." Haha.

Esztii: Nem. Nem félünk. Aki tényleg szereti a munkánkat, az még ezek után is olvasni fog minket. Itt Harry hirtelen halála lesz a legkisebb bonyodalom, higgy nekem! Bogi életem olyanokat irkált fel magának, hogy hú. Én a helyetekben félnék. Amúgy. Észrevettük persze az olvasói létszám csökkenését, ami kissé elkeserített, de azt hiszem, túlteszem magam rajta, hisz újra 86 a feliratkozók száma. Megkönnyebbültem.

9. Magatoknak írtok vagy az olvasóknak?

Bogii: Én száz százalékban az olvasóknak. Persze, jó, hogy leköt, és szeretem is ezt csinálni, de ha nem lenne Eszti, és nem lennének olvasók, akkor már rég abbahagytam volna. Valójában én nagyon olvasó centrikus vagyok. Van ilyen szó? Már van.

Esztii: Azt hiszem, is-is. Részben a saját szórakoztatásomra írok, mert van, amikor nem tudok mit csinálni és akkor csak elvonulok a kis Jarry-s világomba és tessék. Unalom elűzve. De persze ott vannak a szeretett olvasók is, akik miatt eleve elkezdtük. Ha ők nem lennének, akkor mi sem lennénk. És ezért hálásak is vagyunk.

10. Van valami, ami ihletet ad? Vagy csak leültök és jönnek maguktól az ötletek?

Bogii: Velem pont az a baj, hogy rengeteg ötletem van, de ritkán tudom jól megírni. Nekem megvan a bevált módszerem, amivel a leggonoszabb gondolataimat is kiűzhetem a fejemből, és nyugodtan tudok írni. De sajnos ennek a megteremtéséhez teljesen alkalmatlan a repülő, busz, vagy az autók, pedig nincs annál jobb, mint egy hosszú utazás alatt ezzel elütni az időt. Fontos eleme ennek az egésznek a zene. Van 3 írós lejátszási listám a youtube-on, és a rész hangulata dönti el, hogy melyiket hallgatom. Nem mondom, hogy ihletet ad, de nagyban segít átérezni a dolgokat, és megkönnyíteni az írást akár egy hosszú út alatt is.

Esztii: Ez a helyzettől függ. Van, amikor ihletet kapok egy könyvből vagy filmből. A másik eset pedig ugye amikor csak ülök otthon, és jönnek és jönnek a szavak. Szóval mindkettő igaz.

11. Van valaki, akire felnéztek írás terén? Aki miatt elkezdtetek írni?

Bogii: Írni két lány miatt kezdtem el, még évekkel ezelőtt, mert nagyon tetszett a történetük. A vicces az egészben az, hogy ugyan ők ezt abbahagyták, de legjobb barátnők lettünk, és teljesen összenőttünk. Szerintem mindent elmond, hogy szívesen lennék Stephen King vagy Erika Leonard gyereke. Fogadjatok örökbe légyszi!

Esztii: Vannak írók, akikre felnézek, de nem miattuk kezdtem el írni. Lehet, hogy csodálom őket, de semmilyen értelemben nem befolyásoltak abban, hogy megnyissam az első blogomat. Inkább inspirálnak.

12. Egy kérdés, ami talán mindem olvasót foglalkoztat. Miért döntöttetek úgy, hogy kiírjátok Harryt a történetből?

Bogii: Ez a "kiírás" szó egy kicsit erős. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy feltettük őt a polcra egy darabig. Az én ötletem volt, ha jól emlékszem. Pontosan már nem tudom, hogyan jutottam el erre a pontra, de egy percig se bántam meg az óta sem.

Esztii: Hirtelen elhatározás volt. Az elején nem gondoltam volna, hogy ez lesz, de amikor ott voltunk az elrablásnál, Bogi felvetette az ötletet és én belementem. Szerintem helyes döntés volt.

Link: tsnssfanfiction.blogspot.hu