9. rész

Melyik az igazi?!

-         Na ezt nem kellett volna.

Arcáról eltűnt a pimasz mosolya, csábítóan zöld szemei sötétek voltak a dühtől. Erőlködött, hogy kontrolálja magát, legalábbis erről árulkodtak ökölbe szorított kezei, és megfeszült izmai. Egy pillanatra megijedtem, hogy most mit fog tenni. Fog-e bántani, de aztán eszembe jutott. Ő egy sztár, nyilvánosan nem tehet velem semmit.

-         Miért? Mit fogsz tenni? Megütsz?! Megerőszakolsz te is?! –felnevettem hitetlenkedve, de amikor visszanéztem arcára, ismét egy másik kifejezés ült ki rá. A meglepettség és az értetlenség keveréke. „Mit mondtam? Nem tudom de hatásos volt!” Szemei visszanyerték eredeti mélyzöld színűket és kezeit is kiengedte.

-         Mit mondtál az előbb? – egyenesen a szemembe nézett és nem értettem miért kérdezi.

-         Hallottad! Tudtommal még nem vagy süket. – ha a közelében vagyok teljesen fel van vágva a nyelvem. Ezen változtatnom kell, de sürgősen!

-         Ashley, miért mondtad azt, hogy megerőszakollak én is?  - kihangsúlyozta az „én is” részt és leesett végre. „Hogy én mekkora egy idióta vagyok!”

-         É-én nem m-mondtam.. – magabiztosnak akartam hatni, de a hangom elárult. Meg-megremegett és a végére el is fúlt. Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Képek milliói villantak be az agyamba. A hányinger és a sírás kerülgetett. Harry továbbra is az arcomat fürkészte.

-         De, de mondtad. – Közelebb jött egy lépést, mire én automatikusan hátráltam egyet, és próbáltam visszapislogni a könnyeimet. Pupillái kitágultak cselekedetemre, váratlanul érték. Tett még egy lépést, de ahogy Ő közeledett, én úgy hátráltam.

-         Ne gyere közelebb! – hangom hisztériás és hangosabb volt a kelleténél, amivel úgy tűnik, megleptem, mivel szájával egy „O” alakot formált.

-         Ashley, én nem bántalak. – szavai lágyak voltak, de én mégis féltem. Egy helyben állt és nézett. Nem bírtam tovább tartani magam. Forró könnyek peregtek le az arcomon, amiket meg sem próbáltam letörölni vagy eltakarni előle. Tett még egy lépést felém, mire teljesen a falhoz hátráltam és szinte sikítottam a szavakat:

-         Hagyj békén! Ne érj hozzám! Ne! Gyere! Közelebb! – most már zokogtam. És kiabáltam egyszerre, de Harry nem mozdult. Csak állt és nézett engem, míg én lecsúsztam a földre, és térdemet a mellkasomhoz szorítva sírtam tovább. Próbáltam egyenletesen lélegezni, kicsit lenyugtatni magam, de nem ment. Teljesen belemerültem a koncentrálásba így azt sem vettem észre, hogy valaki leül mellém, csak akkor mikor kezét a térdemre helyezte. Egy pillanatra lélegezni is elfelejtettem, testem megfeszült érintésére. Miután magamhoz tértem, rögtön leráztam magamról a kezét, mire sóhajtott egyet és talán a hajába túrt. Mozgolódott egy kicsit, majd egy perc néma csend után az ölébe húzott. Próbáltam ellenkezni eleinte, de aztán feladtam. Ő nem fog bántani. Leengedtem kezeimet az ölembe, nyakába fúrtam a fejem és úgy sírtam tovább. Mikor ismét megéreztem egyik kezét a hátamon, másikat meg a lábamon nem tettem semmit. Hagytam magam. Kezével, körkörös mozdulatokkal, megnyugtatóan simogatni kezdte a hátam, míg a combomon a hüvelykujja utánozta. Furcsamód jólesett. Már nem féltem, legalább is Tőle nem. Vettem egy mély, szaggatott lélegzetet, hogy kissé megnyugodjak.

-         Sssh. Nincs semmi baj. Nem fog bántani senki. Addig nem, amíg én itt vagyok!  - szavai megleptek, mégis hittem neki.

-         Megígéred? – Tudom, nem kérhetnék tőle ilyet, és nem is kérnék tőle normális esetben, ha nem félek, és ha gondolkodom, mielőtt megszólalok.

-         Megígérem! – rekedtes hangján suttogta a fülembe, és egy pillanatot sem habozott mielőtt kimondta. Karjaimat nyaka köré fontam és még szorosabban bújtam hozzá. Szükségem volt a közelségére. Egy percig gondolkozott mielőtt is magához szorított. „Valószínűleg holnap a föld alá fogom kívánni magam, de nem érdekel.” Mikor ténylegesen lenyugodtam, és a félelmem is alább hagyott, elhúzódtam tőle, majd megtöröltem a szemem. Szemei arcomat kutatták, valószínűleg, azért hogy rájöjjön teljesen lenyugodtam-e már. Küldtem fel egy halvány mosolyt a ki nem mondott kérdésére.

-         Harry.. Ne haragudj, én csak.. – kezdtem volna, de nem tudtam, hogy hogyan is kellene befejeznem. Nem szerettem volna elmondani, mi történt, de úgy éreztem, miután eláztattam a pólóját és több mint egy óráig sírtam az ölében, ennyivel tartozom neki. De mégsem tudnék róla beszélni. Most még nem. Túl eleven az emlék. Túl fájdalmas. Túl sok nyomát viselem még ma is.

-         Semmi baj, figyelj.. Ha nem akarod elmondani, mi történt nem kell, de ha beszélni akarsz róla.. – beletúrt a hajába és kifújta a levegőt. Harry tud ilyen is lenni? Figyelmes és megértő? Már-már törődő?

-         Én.. köszönöm, de.. ne. Nem hiszem, hogy el tudnám most mondani. Én csak.. Sajnálom.. – szemeim ismét megteltek könnyel, de nem akartam megint sírni, csak hazamenni.

-         Semmi baj, megértem. Én nem mondom el senkinek. És sajnálom, hogy ekkora fasz voltam, de te sem voltál éppen a kedvesség mintaképe. – láttam rajta, hogy próbálkozik a figyelmem elterelésével, de figyelmen kívül hagytam, és elővettem a telefonomat, és tárcsáztam. Egy fél csöngés után fel is vette.

-         Ash? Minden rendben?

-         I-igen. De szeretnék most hazamenni. Nem érzem jól magam. Laura biztos beugrana helyettem. – ránéztem Harryre, aki ne m értette, hogy mit is csinálok. Pedig egyszerű.

-         Öhm, persze. De mi a baj? Menjek le? – aggódott értem és ez nagyon aranyos gesztus volt.

-         Nem! Én.. – vettem egy mély levegőt és belekezdtem. – Én csak haza akarok menni. Nem bírom ki, ha tovább kell itt maradnom. – egy szóval sem említettem neki Harryt vagy az előbbi kiborulásomat. Sóhajtott egyet, majd beleegyezett, és letette a telefont. Harry minden mozdulatomat figyelte.

-         Valami rosszat mondtam? – most komolyan attól fél, hogy valami rosszat mondott és a miatt megyek el?

-         Nem, dehogy. Csak nem akarok itt maradni. – Felvettem fekete bőrdzsekimet és a táskámban kutattam, de inkább csak időhúzás céljából. 

-         Akkor esetleg meghívhatlak egy kávéra? – meglepődve emeltem rá a tekintetemet.

-         Öh,.. Nem kávézom napközbe n, de azét köszönöm. – tényleg csak otthon akartam lenni, lefeküdni az ágyra, felhúzni a térdemet a mellkasomhoz, és aludni.

-         Egy tea? Kérlek. – nyeltem egyet és bólintottam alig észrevehetően. – Rendben, egy tea.

Csendben sétáltunk egymás mellet a kávézóig, és néha már kínossá vált számomra a némaság. Amikor megérkeztünk, udvariasan előre engedett, amit én jól nevelt „kislány” módjára megköszöntem, majd egy üres asztalhoz vezetett és megrendelte az italokat. A csend csak akkor tört meg mikor a pincér kihozta a rendelésünket.

-         És mikor jöttél Londonba? Gondolom, hogy nem olyan régen, mert nem láttalak ezelőtt még soha. – Mintha egy teljesen más férfi ült volna előttem, nem egy kötözködő seggfej. Tényleg érdekelte a válaszom, ezért egy kis idő után válaszoltam.

-         Pár hete jöttünk. Úgymond még szerencsénk is volt. Szinte azonnal találtunk állást, és a lakásunk is szuper. – elmosolyodtam a gondolatra, hogy ez így milyen idilli kép is lehet, és hogy az előzmények nélkül, tényleg tökéletes lenne. Ittam egy kortyot a teámból, míg a válaszomat emésztette, és élveztem, ahogy a jóleső meleg átjárja a testemet, a gyomromból kiindulva, fel a gerincemen, végig a kezeimben.

-         Kivel jöttél? Család? Barátnő? Esetleg barát? – „Még hogy barát.. Hah. Ez az év vicce!”

-          Nem. A testvéremmel, Torival.

-         Tori, mint..? – senki nem tudja, hogy minek a rövidítése a Tori, pedig szerintem egyértelmű.

-         Mint Victoria. Kiskorunkban ragasztottam rá a nevet. Túl hosszúnak találtam a Victoriát. – kuncogtam a gondolatra, hogy az óta hogy rajta maradt, és hogy mára mindenki így hívja.

-         A húgod?  - őszintén örülök, hogy Tori a téma. Róla akár heteket és elbeszélgetek bárkivel.

-         Az ikertestvérem. – szemei elkerekedtek és még az álla is leesett. Teljesen ledöbbentette. Muszáj volt kuncognom az arckifejezésén.

-         Az ikertestvéred?

-         Kétpetéjű. – bólintottam mintegy megerősítésképen, hogy igazat mondok, és egy cukros zacskóval kezdtem el játszadozni. „Hová tűnik ilyenkor tahó Harry? Melyik a megjátszott énje? Mi van, ha ez az oldala a kitalált, és holnap majd jól kiröhög, amiért előtte törtem össze?„

-         És a szüleitek? Ők itt laknak a közelben? Vagy mit szóltak hozzá, hogy elköltöztök? – Miért nem beszélhetünk továbbra is Toriról? Vagy a suliról? Hangszerekről?

-         Ők.. nem.. –vettem egy mély levegőt, lehunytam a szemem és elhadartam, miközben kifújtam a levegőt. – Ők nem tudtak róla, hogy el fogunk jönni. 4 óraára laknak innen vonattal. – Mikor befejeztem, kinyitottam a szemem, de többet már nem néztem rá, inkább a kezemet tanulmányoztam az ölemben, de az ő tekintetét éreztem magamon. Szinte lyukat égetett pillantása az arcomba,

-         Elszöktetek? – hangja ledöbbent volt és kíváncsi. „Elszöktünk volna? Ez történt? Nem hiszem.”

-         Lényegében.. Nem. Írtunk levelet. – Mielőtt eljöttünk tényleg írtunk egy levelet anyának, de csak két mondat állt benne:

„Nem tudunk tovább vele együtt élni.

Sajnáljuk.”

Abba akartam hagyni ezt a beszélgetést. Fogalma sincs miben kezdett el vájkálni.

-         Hogy-hogy nem tudtak róla? – csak felpillantottam egy pillanatra zavarodott arcára, és szemei rögtön rabul ejtették pillantásomat. Nem találta értelmét ennek az egésznek. Hát persze, hogy nem! Gyorsan félre néztem, és végig mértem:

Egy fekete pólót viselt, egy iszonyúan szűknek tűnő, szintén fekete nadrággal és barna csizmával. A pólója alól kilátszódó tetoválásai még érdekesebbé tették számomra, még vonzóbbá.  Kezei az asztalon nyugodtak összekulcsolva. A haja borzos volt. Olyan.. Olyan dögös módon. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy áthajolok az asztalon és beletúrok a hajába, de gyorsan el is vetettem ezt az ötletet. Zöld szemei enyhén csillogtak, homlokát ráncolta, ahogy várta a válaszom, de közben mosolygott, amitől megjelentek édes gödröcskéi. Mosolygott, mert már vagy 3 perce folyamatosan Őt tanulmányozom. Gyorsan visszavittem a kezemre a pillantásom, és éreztem, ahogy elpirulok.

-         Nem. Nem szóltunk nekik. Próbáltam minél semlegesebb hangot megütni, és minél rövidebb válaszokat adni, hátha leesik neki a tantusz.

-         Miért? Rossz volt a kapcsolatotok? – nem akartam pont most, pont itt mindennel előállni, de eltitkolni se akartam. Frászt nem akartam! Mindennél jobban el akartam titkolni.

-         Harry ne haragudj, de mennem kell. Köszönöm a teát és a beszélgetést is. – fel akartam állni, de megfogta a csuklóm, amitől ösztönösen összerezzentem, ezért rögtön el is engedte azt.

-         Hova sietsz? Valami rosszat mondtam? – tudom most csak azért ilyen, mert nem kapott választ minden kérdésére.

-         Igen! Vagyis.. nem. – felvettem a dolgaimat, elmotyogtam egy sziát és már ott sem voltam.

Harry szemszöge:

Voltak dolgok, amik megleptek vele kapcsolatban. Mikor arról kérdeztem, hogy a barátjával jött-e ide, egy percig féltem, hogy igent mond, de nem tudom, hogy miért. De hála nemet mondott, és közölte, hogy a testvérével jött. Valószínűleg eléggé kiült az arcomra a meglepődöttség, amikor közölte, hogy az ikertestvére, mert kuncogott rajtam. Élveztem a társaságát, és ki akartam deríteni, hogy mit titkol. Hogy mi is történt vele. Nem kellett pszichológusnak lennem ahhoz, hogy tudjam valami nagydolog történt vele, ami mély érzelmi sebeket hagyott maga után. Még a hülye is kitalálta volna, ha más nem abból, hogy összeomlott –szerintem-, egy emlékre. Azt mondta, megerőszakolom én is. Valaki megerőszakolta? Ha megtudom, hogy igen, és hogy kitette.. Esküszöm, hogy megölöm. Nem ismertem Ashley-t még csak a vezetéknevét se tudtam, de azt viszont igen, hogy valamiért minden áron meg akarom védeni őt, minden olyan környezet i hatástól, ami bánthatja. Ezt már akkor eldöntöttem, amikor sírva a földre csúszott. Eleinte nem tudtam, hogy mit is kellene tennem, de aztán leesett. Megvigasztalni. Abban a pillanatban, mikor az ölembe húztam és a fejét a nyakamba, rejtette, megbántam, hogy addig olyan nagy fasz voltam vele. Részben ezért is hívtam meg egy kávéra.. vagyis teára.  És minden rendben is ment, addig, amíg a testvéréről kérdeztem - bár eleinte nyomasztó volt a csend-, mosolygott, és végig csillogott a szeme. De miután áttértem a szüleire olyan lett, mint egy szobor. Merev és rideg. Nem nézett rám, csak a kezét nézte, és a válaszait monoton hangon mondogatta. Aztán.. Aztán pár kérdés után közölte, hogy mennie kell, és mikor megkérdeztem, hogy rosszat mondtam-e azt mondta, hogy igen, majd gyorsan kijavította magát. Mit mondtam? Mindent tudni akartam róla. Mindent. Miután faképnél hagyott felhívtam az egyik régi barátomat, akivel voltak.. Nos.. Voltak közös dolgaink.

-         Harry? Rólad is hallani?! Élsz még?

-         James, én is rendkívül örülök haver. Kellene pár infó. - míg ő lassan és kimérten beszélt, és sürgetően és követelőzően.

-         Pár infó, hmm..? Mint régen?

-         Mint régen.