Melyik az igazi?!
-
Na
ezt nem kellett volna.
Arcáról eltűnt a pimasz mosolya,
csábítóan zöld szemei sötétek voltak a dühtől. Erőlködött, hogy kontrolálja
magát, legalábbis erről árulkodtak ökölbe szorított kezei, és megfeszült izmai.
Egy pillanatra megijedtem, hogy most mit fog tenni. Fog-e bántani, de aztán
eszembe jutott. Ő egy sztár, nyilvánosan nem tehet velem semmit.
-
Miért?
Mit fogsz tenni? Megütsz?! Megerőszakolsz te is?! –felnevettem hitetlenkedve, de amikor
visszanéztem arcára, ismét egy másik kifejezés ült ki rá. A meglepettség és az
értetlenség keveréke. „Mit mondtam? Nem
tudom de hatásos volt!” Szemei visszanyerték eredeti mélyzöld színűket és
kezeit is kiengedte.
-
Mit
mondtál az előbb? – egyenesen a szemembe nézett és nem értettem miért kérdezi.
-
Hallottad!
Tudtommal még nem vagy süket. – ha a közelében vagyok teljesen fel van vágva a
nyelvem. Ezen változtatnom kell, de sürgősen!
-
Ashley,
miért mondtad azt, hogy megerőszakollak én is?
- kihangsúlyozta az „én is” részt és leesett végre. „Hogy én mekkora egy idióta vagyok!”
-
É-én
nem m-mondtam.. – magabiztosnak akartam hatni, de a hangom elárult.
Meg-megremegett és a végére el is fúlt. Egyszerűen nem tudtam mit mondani.
Képek milliói villantak be az agyamba. A hányinger és a sírás kerülgetett.
Harry továbbra is az arcomat fürkészte.
-
De,
de mondtad. – Közelebb jött egy lépést, mire én automatikusan hátráltam egyet,
és próbáltam visszapislogni a könnyeimet. Pupillái kitágultak cselekedetemre,
váratlanul érték. Tett még egy lépést, de ahogy Ő közeledett, én úgy hátráltam.
-
Ne
gyere közelebb! – hangom hisztériás és hangosabb volt a kelleténél, amivel úgy
tűnik, megleptem, mivel szájával egy „O” alakot formált.
-
Ashley,
én nem bántalak. – szavai lágyak voltak, de én mégis féltem. Egy helyben állt és
nézett. Nem bírtam tovább tartani magam. Forró könnyek peregtek le az arcomon,
amiket meg sem próbáltam letörölni vagy eltakarni előle. Tett még egy lépést
felém, mire teljesen a falhoz hátráltam és szinte sikítottam a szavakat:
-
Hagyj
békén! Ne érj hozzám! Ne! Gyere! Közelebb! – most már zokogtam. És kiabáltam
egyszerre, de Harry nem mozdult. Csak állt és nézett engem, míg én lecsúsztam a
földre, és térdemet a mellkasomhoz szorítva sírtam tovább. Próbáltam
egyenletesen lélegezni, kicsit lenyugtatni magam, de nem ment. Teljesen
belemerültem a koncentrálásba így azt sem vettem észre, hogy valaki leül
mellém, csak akkor mikor kezét a térdemre helyezte. Egy pillanatra lélegezni is
elfelejtettem, testem megfeszült érintésére. Miután magamhoz tértem, rögtön
leráztam magamról a kezét, mire sóhajtott egyet és talán a hajába túrt. Mozgolódott
egy kicsit, majd egy perc néma csend után az ölébe húzott. Próbáltam ellenkezni
eleinte, de aztán feladtam. Ő nem fog bántani. Leengedtem kezeimet az ölembe,
nyakába fúrtam a fejem és úgy sírtam tovább. Mikor ismét megéreztem egyik kezét
a hátamon, másikat meg a lábamon nem tettem semmit. Hagytam magam. Kezével,
körkörös mozdulatokkal, megnyugtatóan simogatni kezdte a hátam, míg a combomon
a hüvelykujja utánozta. Furcsamód jólesett. Már nem féltem, legalább is Tőle
nem. Vettem egy mély, szaggatott lélegzetet, hogy kissé megnyugodjak.
-
Sssh.
Nincs semmi baj. Nem fog bántani senki. Addig nem, amíg én itt vagyok! - szavai megleptek, mégis hittem neki.
-
Megígéred?
– Tudom, nem kérhetnék tőle ilyet, és nem is kérnék tőle normális esetben, ha
nem félek, és ha gondolkodom, mielőtt megszólalok.
-
Megígérem!
– rekedtes hangján suttogta a fülembe, és egy pillanatot sem habozott mielőtt
kimondta. Karjaimat nyaka köré fontam és még szorosabban bújtam hozzá.
Szükségem volt a közelségére. Egy percig gondolkozott mielőtt is magához
szorított. „Valószínűleg holnap a föld
alá fogom kívánni magam, de nem érdekel.” Mikor ténylegesen lenyugodtam, és
a félelmem is alább hagyott, elhúzódtam tőle, majd megtöröltem a szemem. Szemei
arcomat kutatták, valószínűleg, azért hogy rájöjjön teljesen lenyugodtam-e már.
Küldtem fel egy halvány mosolyt a ki nem mondott kérdésére.
-
Harry..
Ne haragudj, én csak.. – kezdtem volna, de nem tudtam, hogy hogyan is kellene
befejeznem. Nem szerettem volna elmondani, mi történt, de úgy éreztem, miután
eláztattam a pólóját és több mint egy óráig sírtam az ölében, ennyivel tartozom
neki. De mégsem tudnék róla beszélni. Most még nem. Túl eleven az emlék. Túl
fájdalmas. Túl sok nyomát viselem még ma is.
-
Semmi
baj, figyelj.. Ha nem akarod elmondani, mi történt nem kell, de ha beszélni
akarsz róla.. – beletúrt a hajába és kifújta a levegőt. Harry tud ilyen is
lenni? Figyelmes és megértő? Már-már törődő?
-
Én..
köszönöm, de.. ne. Nem hiszem, hogy el tudnám most mondani. Én csak..
Sajnálom.. – szemeim ismét megteltek könnyel, de nem akartam megint sírni, csak
hazamenni.
-
Semmi
baj, megértem. Én nem mondom el senkinek. És sajnálom, hogy ekkora fasz voltam,
de te sem voltál éppen a kedvesség mintaképe. – láttam rajta, hogy próbálkozik
a figyelmem elterelésével, de figyelmen kívül hagytam, és elővettem a
telefonomat, és tárcsáztam. Egy fél csöngés után fel is vette.
-
Ash?
Minden rendben?
-
I-igen.
De szeretnék most hazamenni. Nem érzem jól magam. Laura biztos beugrana
helyettem. – ránéztem Harryre, aki ne m értette, hogy mit is csinálok. Pedig
egyszerű.
-
Öhm,
persze. De mi a baj? Menjek le? – aggódott értem és ez nagyon aranyos gesztus
volt.
-
Nem!
Én.. – vettem egy mély levegőt és belekezdtem. – Én csak haza akarok menni. Nem
bírom ki, ha tovább kell itt maradnom. – egy szóval sem említettem neki Harryt
vagy az előbbi kiborulásomat. Sóhajtott egyet, majd beleegyezett, és letette a
telefont. Harry minden mozdulatomat figyelte.
-
Valami
rosszat mondtam? – most komolyan attól fél, hogy valami rosszat mondott és a
miatt megyek el?
-
Nem,
dehogy. Csak nem akarok itt maradni. – Felvettem fekete bőrdzsekimet és a
táskámban kutattam, de inkább csak időhúzás céljából.
-
Akkor
esetleg meghívhatlak egy kávéra? – meglepődve emeltem rá a tekintetemet.
-
Öh,..
Nem kávézom napközbe n, de azét köszönöm. – tényleg csak otthon akartam lenni,
lefeküdni az ágyra, felhúzni a térdemet a mellkasomhoz, és aludni.
-
Egy
tea? Kérlek. – nyeltem egyet és bólintottam alig észrevehetően. – Rendben, egy
tea.
Csendben sétáltunk egymás mellet a
kávézóig, és néha már kínossá vált számomra a némaság. Amikor megérkeztünk,
udvariasan előre engedett, amit én jól nevelt „kislány” módjára megköszöntem,
majd egy üres asztalhoz vezetett és megrendelte az italokat. A csend csak akkor
tört meg mikor a pincér kihozta a rendelésünket.
-
És
mikor jöttél Londonba? Gondolom, hogy nem olyan régen, mert nem láttalak
ezelőtt még soha. – Mintha egy teljesen más férfi ült volna előttem, nem egy
kötözködő seggfej. Tényleg érdekelte
a válaszom, ezért egy kis idő után válaszoltam.
-
Pár
hete jöttünk. Úgymond még szerencsénk is volt. Szinte azonnal találtunk állást,
és a lakásunk is szuper. – elmosolyodtam a gondolatra, hogy ez így milyen
idilli kép is lehet, és hogy az előzmények nélkül, tényleg tökéletes lenne. Ittam
egy kortyot a teámból, míg a válaszomat emésztette, és élveztem, ahogy a jóleső
meleg átjárja a testemet, a gyomromból kiindulva, fel a gerincemen, végig a
kezeimben.
-
Kivel
jöttél? Család? Barátnő? Esetleg barát? – „Még
hogy barát.. Hah. Ez az év vicce!”
-
Nem. A testvéremmel, Torival.
-
Tori,
mint..? – senki nem tudja, hogy minek a rövidítése a Tori, pedig szerintem
egyértelmű.
-
Mint
Victoria. Kiskorunkban ragasztottam rá a nevet. Túl hosszúnak találtam a
Victoriát. – kuncogtam a gondolatra, hogy az óta hogy rajta maradt, és hogy
mára mindenki így hívja.
-
A
húgod? - őszintén örülök, hogy Tori a
téma. Róla akár heteket és elbeszélgetek bárkivel.
-
Az
ikertestvérem. – szemei elkerekedtek és még az álla is leesett. Teljesen
ledöbbentette. Muszáj volt kuncognom az arckifejezésén.
-
Az
ikertestvéred?
-
Kétpetéjű.
– bólintottam mintegy megerősítésképen, hogy igazat mondok, és egy cukros
zacskóval kezdtem el játszadozni. „Hová
tűnik ilyenkor tahó Harry? Melyik a megjátszott énje? Mi van, ha ez az oldala a
kitalált, és holnap majd jól kiröhög, amiért előtte törtem össze?„
-
És
a szüleitek? Ők itt laknak a közelben? Vagy mit szóltak hozzá, hogy
elköltöztök? – Miért nem beszélhetünk továbbra is Toriról? Vagy a suliról?
Hangszerekről?
-
Ők..
nem.. –vettem egy mély levegőt, lehunytam a szemem és elhadartam, miközben
kifújtam a levegőt. – Ők nem tudtak róla, hogy el fogunk jönni. 4 óraára laknak
innen vonattal. – Mikor befejeztem, kinyitottam a szemem, de többet már nem
néztem rá, inkább a kezemet tanulmányoztam az ölemben, de az ő tekintetét éreztem
magamon. Szinte lyukat égetett pillantása az arcomba,
-
Elszöktetek?
– hangja ledöbbent volt és kíváncsi.
„Elszöktünk volna? Ez történt? Nem hiszem.”
-
Lényegében..
Nem. Írtunk levelet. – Mielőtt eljöttünk tényleg írtunk egy levelet anyának, de
csak két mondat állt benne:
„Nem tudunk tovább vele együtt élni.
Sajnáljuk.”
Abba akartam hagyni ezt a beszélgetést. Fogalma sincs miben
kezdett el vájkálni.
-
Hogy-hogy
nem tudtak róla? – csak felpillantottam egy pillanatra zavarodott arcára, és
szemei rögtön rabul ejtették pillantásomat. Nem találta értelmét ennek az
egésznek. Hát persze, hogy nem! Gyorsan félre néztem, és végig mértem:
Egy fekete pólót viselt, egy
iszonyúan szűknek tűnő, szintén fekete nadrággal és barna csizmával. A pólója
alól kilátszódó tetoválásai még érdekesebbé tették számomra, még vonzóbbá. Kezei az asztalon nyugodtak összekulcsolva. A
haja borzos volt. Olyan.. Olyan dögös módon. Egy pillanatra megfordult a
fejemben, hogy áthajolok az asztalon és beletúrok a hajába, de gyorsan el is
vetettem ezt az ötletet. Zöld szemei enyhén csillogtak, homlokát ráncolta,
ahogy várta a válaszom, de közben mosolygott, amitől megjelentek édes
gödröcskéi. Mosolygott, mert már vagy 3 perce folyamatosan Őt tanulmányozom.
Gyorsan visszavittem a kezemre a pillantásom, és éreztem, ahogy elpirulok.
-
Nem.
Nem szóltunk nekik. Próbáltam minél semlegesebb hangot megütni, és minél
rövidebb válaszokat adni, hátha leesik neki a tantusz.
-
Miért?
Rossz volt a kapcsolatotok? – nem akartam pont most, pont itt mindennel előállni,
de eltitkolni se akartam. Frászt nem akartam! Mindennél jobban el akartam
titkolni.
-
Harry
ne haragudj, de mennem kell. Köszönöm a teát és a beszélgetést is. – fel
akartam állni, de megfogta a csuklóm, amitől ösztönösen összerezzentem, ezért
rögtön el is engedte azt.
-
Hova
sietsz? Valami rosszat mondtam? – tudom most csak azért ilyen, mert nem kapott
választ minden kérdésére.
-
Igen!
Vagyis.. nem. – felvettem a dolgaimat, elmotyogtam egy sziát és már ott sem
voltam.
Harry szemszöge:
Voltak dolgok, amik megleptek vele kapcsolatban. Mikor
arról kérdeztem, hogy a barátjával jött-e ide, egy percig féltem, hogy igent
mond, de nem tudom, hogy miért. De hála nemet mondott, és közölte, hogy a
testvérével jött. Valószínűleg eléggé kiült az arcomra a meglepődöttség, amikor
közölte, hogy az ikertestvére, mert kuncogott rajtam. Élveztem a társaságát, és
ki akartam deríteni, hogy mit titkol. Hogy mi is történt vele. Nem kellett
pszichológusnak lennem ahhoz, hogy tudjam valami nagydolog történt vele, ami
mély érzelmi sebeket hagyott maga után. Még a hülye is kitalálta volna, ha más
nem abból, hogy összeomlott –szerintem-, egy emlékre. Azt mondta,
megerőszakolom én is. Valaki
megerőszakolta? Ha megtudom, hogy igen, és hogy kitette.. Esküszöm, hogy megölöm. Nem ismertem Ashley-t
még csak a vezetéknevét se tudtam, de azt viszont igen, hogy valamiért minden
áron meg akarom védeni őt, minden olyan környezet i hatástól, ami bánthatja.
Ezt már akkor eldöntöttem, amikor sírva a földre csúszott. Eleinte nem tudtam,
hogy mit is kellene tennem, de aztán leesett. Megvigasztalni. Abban a
pillanatban, mikor az ölembe húztam és a fejét a nyakamba, rejtette, megbántam,
hogy addig olyan nagy fasz voltam vele. Részben ezért is hívtam meg egy
kávéra.. vagyis teára. És minden rendben
is ment, addig, amíg a testvéréről kérdeztem - bár eleinte nyomasztó volt a
csend-, mosolygott, és végig csillogott a szeme. De miután áttértem a szüleire
olyan lett, mint egy szobor. Merev és rideg. Nem nézett rám, csak a kezét
nézte, és a válaszait monoton hangon mondogatta. Aztán.. Aztán pár kérdés után
közölte, hogy mennie kell, és mikor megkérdeztem, hogy rosszat mondtam-e azt
mondta, hogy igen, majd gyorsan kijavította magát. Mit mondtam? Mindent tudni
akartam róla. Mindent. Miután faképnél hagyott felhívtam az egyik régi
barátomat, akivel voltak.. Nos.. Voltak közös dolgaink.
-
Harry?
Rólad is hallani?! Élsz még?
-
James,
én is rendkívül örülök haver. Kellene pár infó. - míg ő lassan és kimérten
beszélt, és sürgetően és követelőzően.
-
Pár
infó, hmm..? Mint régen?
-
Mint
régen.