2. rész

Mert a kívánságok néha valóra válnak.. De milyen áron?!

“Este mentem csak haza, aminek nem nagyon örültek. Ahogy én se annak, ami fogadott. Anya a szobában sírt, apa részegen a konyha padlójában fetrengett. Remek. Reggelre megint takaríthatom össze a szemetet, és egyéb dolgokat utána..”

Tori a szobában feküdt, gondolom, még mindig duzzog rám. Bevittem a helyére a görkorcsolyát, majd bementem Tori-hoz. Hisz anya csak elzavarna, nem szereti, ha gyengének lássuk.
    - Megjöttél? – épp hogy csak felnézett rám. Sose veszekedtünk sokáig, vagyis nem haragudtunk a másikra sok ideig, gyakorlatilag csak egymásra számíthatunk.
    - Igen, haragszol még rám? Tudod, hogy anyunak szüksége van ránk, egyedül nem merném itt hagyni apával, és itt is van már egy megszokott életünk, amit bármennyire is szeretnénk, nem hagyhatunk csak úgy itt.

-         Megértettem, de azért még mindig el akarok menni. Nem élet az ilyen, néz körül! Ne mondj semmit, csak nézz körül – nem szóltam, csak tettem, amit mond, körül néztem.

-         Na mit látsz?

-         Falat. Ajtót.

-         Ne így.. Részletezd. Mindent!

-         Piszkos falat, egy lyukat a plafonon, megrepedt ablakot, betört ajtót, a konyhában összetört tányérokat, apánkat a földön, sörösüvegeket mindenhol, cigaretta csikket. – amint soroltam ezeket, a dolgokat, rá jöttem.. Igaza van. Borzasztó ez a hely, de ezt eddig is tudtam. De akkor se megyek el. Nem hagyhatom itt anyát!

-         Látod már Asley? – kérdezte mélyen a szemembe nézve. Tudta, hogy látom, hogy értem.

-         Victorya.. Nem fogunk elmenni. – Mondtam könnyeimet letörölve, hisz lehet mást tenni? Mint sírni? Sírni, hisz apám a konyhapadlón fetreng, öntudatlanul, de itt már semmi nem segíthet.. Anyám a szobában sír.. Segítséget nem fogad el, de valamiért mégsem vagyok képes itt hagyni ezt a romlóban lévő családot.. Az én családom, akármilyen is..

-         Az isten szerelmére Ash! Nem igaz, hogy ezt a szart akarod elviselni!

-         Tori! Nem akarom, de ez a szar az életünk! Itt kell lennünk! Fejezd be! – ezzel a mondatommal részemről le is zártam a beszélgetést és bedugtam a fülemet, hogy elnyomja a zene, Tori fortyogását. Gyűlölöm, hogy igaza van, de lehetetlen, hogy itt hagyjam anyát, apával egyedül.. Nem most.. Lefeküdtem a jól megszokott ágyterítőmre, és a plafont kezdtem el vizsgálni, nem foglalkozva a külvilággal. Hihetetlen, hogy egykor semmi baja nem volt a családunknak.. A legösszetartóbb család voltunk az egész faluban, de aztán kiderült, hogy anya vesebeteg és minden megváltozott.. Apa inni kezdett, anya félni, Tori menni akar azóta.. Azóta minden más..

-         Bejöhetek lányok? – hallottam meg hirtelen, anya csilingelő hangját az ajtóból, nem értem miért apám mellett állapodott meg, vagy miért nem hagyja már el.. Hisz még mindig gyönyörű. Karcsú, mindig ápolt, rendezett, természetesen vörös haj, magától fakadó kedvesség. Bárki a fél karját odaadná érte. Apa.. Apa kicsi, köpcös, kopaszodó, sörhasú, mindig bűzlő.. ember(?). Igen.. az utóbbi időben meggyűlöltem a saját apámat.. És néha azt kívánom, bár ne ő lenne az apám..

-         Beszélhetnénk lányok? Apátok is kijózanodott egy kicsit, és szeretnék veletek beszélni. Fontos dolog lenne. Eléggé. – soha nem viselkedett így, máskor ragyogó arca, most meggyötört volt.